Csodás meglepetésre bukkant a férje zsebében, azonban az ajándékozásnál lepergett előtte az egész élete

Így amikor egyik nap már nem bírtam tovább és a férjem is épp ledőlt egy délutáni pihenőre, akkor eldöntöttem, hogy muszáj feltúrnom a házat és felkutatni mi lesz a meglepetés. Nagyjából 20 perc után el is értem a kabátjához, amelyben egy kemény dobozt sikerült kitapintanom. Nem volt odaillő, így azonnal tudtam, hogy megvan a nagy fogás. Kivettem, egy ékszerdoboz volt. Felnyitottam a tetejét és egy gyönyörű nyaklánc volt benne. Elérzékenyültem, mert pont ez volt az, amit pár héttel ezelőtt kinéztem, nem is sejtettem, hogy emlékezett rá. Óvatosan visszatettem a dobozkát és a férjem mellé heveredtem, szorosan átölelve, miközben arra gondoltam, hogy napról napra emlékeztet rá: én vagyok neki az álomnő.

Eljött a születésnapom és megszervezte a szokásos kerti partit, amire elhívta a barátaimat, összerakta a grillt, bevásárolt, kitakarított. Mindig is irigyelték őt a barátnőim: ilyen férfi nem terem minden bokorban, hallgattam meg sokszor tőlük.

Nagyon kellemes volt a hangulat és mikor leszállt az este, a férjem szót kért és tósztot mondott. Megható volt, szem nem maradt szárazon. Majd odalépett hozzám és azt mondta, hogy akar nekem valamit adni, ami olyan csodás, mint én vagyok. Elővett a zakója zsebéből egy dobozt és átadta. Egy pillanatra furcsálltam a dolgot, mert vörös bársonydobozra emlékeztem, ez pedig egy fekete bőrszerű tároló volt.

Kinyitottam és egyszer csak megfagyott bennem a levegő. Egy karkötő volt benne, amit ezelőtt még sohasem láttam. Sem boltban, de főleg nem a férjem kabátzsebében. Zavartam néztem rá és ettől ő is zavarba jött:

Nem tetszik drágám?

Kérdezte bizonytalanul.

De, de, de, de... nagyon. Köszönöm.

Dadogtam és nem találtam a szavakat.

Jeges rémület lett rajtam úrrá és rémes előérzetem támadt. Lehetett volna, hogy esetleg meggondolta magát és kicseréli az ékszert, talán megkérdezte valamelyik barátnőmet és azt hitték nem tetszene nekem. De magamban éreztem, hogy nem erről van szó.

A buli hátralévő része lement, nem mutattam semmit a vendégeknek, igazi álompárként vezényeltük le a partit. Egész nap arra gondoltam, hogy mondjak-e valamit és ha igen, akkor mit. Mikor mindenkitől elköszöntünk, akkor egyszer csak visszafojthatatlanul kibukott belőlem a kérdés.

Hová tetted a nyakláncot?

Magamat is megleptem a határozottságommal és a férjem is meglepődött a kérdésen. Amikor megláttam az arcát, már tudtam, hogy nem becserélte. Valaki másnak adta oda.

Összeomlott. Egy másodperc alatt történt és már a padlón ülve zokogott. Kérdeznem sem kellett semmit, kiszakadtak belőle a szavak: Sajnálja, de nem bírja tovább ezt a tökéletes életet, gyűlöli a munkáját, a vacsoraesteket, a barátaimat sem kedveli és megismert valakit, akivel önmaga lehet és nem ítéli el érte. De egy valamit nagyon szeret: ENGEM. Csak azokat a dolgokat nem, amik nekem fontosak.

Teljesen meglepődtem. Annyira sajnáltam őt, ahogyan ott ült összetörve és látszott, hogy évek fájdalma szakad ki belőle. Egész éjszaka beszélgettünk és azt mondta szeretné ezt rendbehozni, de nem tudja szeretném-e akkor is, ha olyan életet élnénk, amilyet ő akar.

Próbáljuk meg.

Mondtam. A lánnyal még aznap éjszaka előttem szakított és mi elmentünk párterápiára. Azóta 180 fokos fordulatot vett az életünk. Szakmát váltott, a menő középvezetői pozíciója helyett most ácsként dolgozik, én pedig segítek neki egyéb lakberendezési dolgokban és most közös vállalkozásunk van. A barátaimmal nagyrészt már nélküle találkozom, de ha át is jönnek, akkor nem várom el, hogy egész este feszengjen és szórakoztassa őket.

Boldogabbak vagyunk mint valaha és mindez annak köszönhető, hogy aznap nem tudtam uralkodni a kíváncsiságomon. A karkötőt, amit kaptam azóta is viselem és minden nap emlékeztet arra, hogy lehet egy szörnyű és fájdalmas botlás kell ahhoz, hogy azután élete legboldogabb korszakát élje meg két ember.