Két percig voltunk házasok a férjemmel: meglátott valakit a vendégseregben és azonnal válni akart

Életem legszörnyűbb élményét éltem át a nagy napomon és bár órákig sokkos állapotban voltam, visszanézve észre kellett volna vennem az árulkodó jeleket. Ábellel a szerelmünk igazán... stabil volt. Azt hiszem ez a jó szó. Nem voltak kilengések, sem negatív, sem pozitív irányba. Nem volt klasszikus nászutas fázisunk, de éppen ennek a jófajta szenvedélynek a hiánya jót is hozott: sosem veszekedtünk. Az életünk a nagykönyvben megírtak szerint ment előre: randevú, csók, bemutatás egymás barátainak, majd a szülőknek, közös nyaralás, albérlet, lánykérés. Nem voltak kételyek, vagy fennakadások, valahogy úgy éreztük így a helyes. Mindent megosztottunk egymással az előző kapcsolatainkról. Elmondta, hogy volt neki egy nagy szerelme de nagyon elszúrta, régóta nem beszélnek, utána kisebb, rövidebb kapcsolatai voltak és most pedig velem van.

Én hasonlóról tudtam beszámolni, még ebben is hasonlítottunk. A kapcsolatáról amit elszúrt azonban sosem beszélt. Én pedig nem firtattam.

Régen volt már, nem számít. - gondoltam magamban.

A lánykérés után elkezdtük szervezni az esküvőt, ami ugyanolyan volt, mint az egész eddigi életünk: nyugodt. Volt listám, hogy mit szeretnék, meghallgattam őt is, közösen döntöttünk mindenről. Hagytunk magunknak bőven időt, fél évig intéztünk mindent. Nem azért, mert a tökéletesre hajtottunk, hanem mert nem akartunk kapkodni.

Eljött a nagy nap és mindenki akit meghívtunk. Életében először feszültnek láttam a leendő férjemet. Kérdezgettem mi baja, de végig csak egy idős nénit nézett, akivel előtte váltott pár szót és tudtam róla, hogy régebben vigyázott rá gyermekkorában.

Semmi, csak tudod az ilyenkor normális stressz. - felelte.

Eljött az eskütétel, kimondtuk az igent, gyűrűt húztunk, megkaptam a hitvesi csókot is. Majd kézenfogva elindultunk volna kifelé, de a férjem mintha kővé dermedt volna. Meredten bámult az öreg néni irányába és mikor odanéztem egy új vendég is ült mellette. Vékony, fiatal, szeplős lány volt, állig érő vörös hajjal. Feltűnt volna, de egyszer sem láttam. Ekkor szinte suttogva meghallottam a férjem hangját.

Eljöttél. - mondta.

Mit mondtál? Ki ez? Mi ez az egész?

Majd elengedte a kezem és elindult a lány felé. A lépésekből rohanás lett és a lány is felállt. A férjem mikor odaért hozzá felkapta és megcsókolta. Hosszan. Nem úgy, ahogy engem az imént, hanem olyan élettel, amilyet még csak a filmekben láttam. Hosszú perceknek tűnt, amíg lezajlott az egész. Mikor elengedték egymást még hosszan egymás szemébe néztek, a férjem súgott neki valamit, majd visszaindult mellém.

Mindenkitől elnézést kérek a kellemetlen jelenet miatt. Az esküvőnek vége, beszélnem kell a menyasszonnyal. 

Leültünk és mindent elmesélt. A lány volt élete nagy szerelme. Ő megcsalta egyszer egy buliban, részegen. A lány ekkor egyik napról a másikra külföldre költözött és a (volt) férjem összetört. Esedezett a bocsánatomért de azt mondta hogy engem csak szeret, ő viszont a világot jelenti neki és nem gondolta, hogy újra láthatja bármikor. A néni unokája volt, ő mutatta be őket egymásnak és az esküvő előtt megkérte, hogy beszéljen vele. Adjon át egy üzenetet:

Az utolsó pillanatig várni fog rá, ha meg tud neki bocsátani, akkor jöjjön el és ő soha többet nem néz rá más nőre.

És eljött. Ott ültem megsemmisülten és a gondolatok cikáztak a fejembe. Mondtam volna bármit, lettem volna mérges, de igazából csak megaláztatást éreztem és a családdal való beszélgetéshez nem volt kedvem.

Rendben. - mondtam. És még egy mosolyt is sikerült kipréselnem magamból.

Köszönöm. - felelte hálásan.

Megöleltük egymást, majd kimentünk és együtt elmondtuk, hogy beadjuk a válópert. Nem volt akkor többhöz energiám. Utána még kétszer láttam: a válási papírok aláírásánál és amikor eljött a holmijaiért, kézenfogva élete szerelmével.