Megkínoztak és közröhej tárgyává tettek egy kórházi beavatkozás során, tragikomikus a herevisszérsérv-műtétem története

Amikor 2001 őszén fájdalmat éreztem a bal herémben, még nem sejthettem, milyen kínos, megalázó és fájdalmas körök egész sora vár rám.

Végzős gimis voltam és épp hazafele csattogtam a suliból, mikor kényelmetlen diszkomfort érzésem támadt az alsónadrágomban. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor labadával nagyon eltalálnak és a kezdeti brutál fájdalom már elmúlt, de a kellemetlen fájás még nagyon is ott van. Na, én ezt éreztem folyamatosan. Egyszerűen nem akart elmúlni. Először csak ülni volt kifejezetten kényelmetlen, ám pár nap múlva odáig fajult a dolog, hogy létezni is nehezemre esett.

Mikor éreztem, hogy itt lépnem kell, felkerekedtem és kopogtattam az urológián, ahol az orvos rögtön megkért, hogy mutassam a szóban forgó területet. Letoltam hát a gatyám, ő meg elkezdte kézzel vizsgálni a szóban forgó, alapból is igen érzékeny testtájat. Már maga az érzés is nagyon kellemtlen volt, az meg csak emelte a látogatás fényét, mikor öblös hangon felkiáltva behívta a szobába Timikét - aki egy roppant szemrevaló fiatal rezidens volt.

"Na Timike, fogja csak meg, ez itt egy tankönyvi varicocele" 

- mondta a doktorúr a vizsgálat elején még zavartan mosolygó lánynak, aki olyan félszegen nyúlt a szóban forgó területhez, hogy sokkal inkább érződött simogatásnak, mint alapos orvosi vizsgálatnak, így hiába küzdöttem ellene, annak rendje és módja szerint derék alatt elkezdte felütni a fejét némi érdeklődés... A dolog a csajnak, majd hála égnek a dokinak is szemet szúrt, így két kaján mosollyal és egy kínos arctorzulással gazdagodott a rendelő.

Mikor kiderült, hogy ez herevisszérsérv, örültem, hogy valami eltereli az iménti kínos afférról a figyelmet, ám mikor az orvos közölte, sürgősen meg kell műteni, különben elsorvadhat a bal herém, egy szempillantás alatt vette át a stafétát az aggodalom. Az orvos búcsúzóul átnyújtotta a beavatkozás előtt elvégzendő vizsgálatok listáját, melyről akkor még nem sejtettem, hogy a pokolba lesz a belépőm, ahol egy gonosz kisördög épp egy komoly tragikomédiát és egy brutális horrort rendez az én főszereplésemmel.

Pár nap múlva az utam a műtétet végző kórházba vezetett, ahol a vérétellel kezdtünk. Nincs bajom a dologgal, míg a megfelelő mederben zajlik. Az viszont, hogy 6 fiolából 4-et elejtenek és összetörnek, nem volt benne a pakliban. Újabb szúrás, újabb négy fiola vér levétele, amit már azért kisebb szédülés követett.

Mire felocsúdtam, jött a következő pofon: vizeletvizsgálat címszóval egy rettentő mufurc nővérke a kezebe adott két kémcsövet, hogy legyek szíves teleprodukálni őket. Meg se mertem kérdezni, hogy hogy gondolják, feltételeztem ugyanis, hogy a toalettben van vmi pohár, amibe elvégezhetem a dolgot, és onnan átönthetem a produktumot. Tévedtem!

Halál komolyan gondolták a kémcsöves megoldást, így akárhogy próbálkoztam, ment a dolog mindenfelé, csöpögött a kémcsőről, amit sajna nem állt módomban letörölni, mert a wc-ben nem volt se papír, se rongy, semmi. Így hát azon melegésben nyújtottam át a "tündéri" nővérnek, akinek még volt képe megkérdezni, hogy ugye csak vizesek. Mondtam, ja...

Az ezt követő EKG-vizsgálat viszont meglepett, ott nem történt semmi váratlan, minden ment az elvárható, normális medrében. Mikor végeztem, megkérdeztük, hogy a vizsgálatok listáját tartalmazó lapon szereplő spermatogrammot hogyan kéne értelmezzük. Közölték, hogy egy Petri-csészében mintét kéne adni, és odavinni a nővérpulthoz.

Odabattyogtam hát, kaptam egy kis tégelyt, majd megkérdeztem, hogy ezzel akkor merre. Mertük remélni, hogy lesz valami hangulatos, nyugodt szoba, benne néhány megfelelő szaklappal, ami segít az ellazulásban, de gyorsan irányba raktak egy "Ott a wc!" felkiáltással.

Mikor bementem, láttam, nincs egy zárható fülkéje, csak egy sor piszoár, mögöttük pedig olyan ajtók, mint amilyeneket a western filmekben láttunk, deréktól fölfele indultak. Teljesen értelmezhetetlen volt, hogy egy ráülős wc-fülkét miért olyan ajtókkal szereltek fel, ahol az ott tartózkodó gyakorlatilag köldök alatt telibe látszik.

Az én esetemben külön izgalmasnak ígérkezett a küldetés, spermavizsgálat lévén valamit produkálnom kellett a műanyag csészikébe. Jó fél óráig biztos próbáloztam, lengett a zászló rendesen, mert hát ki tudna megtartani egy tisztességes merevedést úgy, hogy közben férfiak jönnek-mennek mögötte, és még ha háttal is állsz, akkor is kivehető lehet, mi történik odabent.

Kijöttem és mondtam apámnak, hogy ez így nem fog menni. Eleinte nem hitte el, amit a wc-ről mondtam, de mikor megnézte, röhögve jött ki. Ezt követően hajtóvadászatot kezdtünk egy olyan illemhelyért, melyet reményeink szerint zárni lehet és ahol dizkréten tudok lenni.

Egyetlen ilyet találtunk, annak sem volt működő zárja. Soha nem felejtem el, hogy úgy kellett célba érnem, hogy bent mérhetetlen bűz volt, kint pedig apám küzdött az elemekkel, kint ugyanis már többen is meg akartak skalpolni, mondván mi tart ennyi ideig.

Ömlött rólam a víz, feszült voltam, plusz ott voltak az előzmények... így talán nem csoda, hogy elfelejtettem levenni a Petri-csésze tetejét, amit a végén nagy igyekezetemben letörtem, az analízálásra szánt dolgot pedig papírzsebkendőbe csomagolva juttattuk el a nővérpultig, ahol kértünk rá egy új tetőt.

Ezek voltak a történetnek azok a részei, melyeken utólag tudok már nevetni, viszont az ezt követő két eset a mai napig méreggel tölt el.

A műtét reggelén a kórházi ágyon feküdtem, mikor berongyolt egy hatalmas csávó, kérdés nélkül megfordított, mint valami húsdarabot, injekció formájában szúrt valami nyugtatót a fenekembe, majd szárazon megborotválta a műtéti területet. Itt jegyzem meg, hibáztam, hogy erre otthon nem gondoltam, de akár mondhatták is volna, hogy tegyem meg, kényelmesebb lett volna.

Mikor betoltak a műtőbe, jött a jód... Mertem feltételezni, hogy Betadine. ami ugye nem csíp. Nem az volt... Ez a régi, jó öreg jód volt, ami kifejezetten jól esett (NEM!) az előtte 20 perccel, szárazon borotvált szeméremdombon. Úgy csípett és égetett, hogy alig bírtam magammal. Mikor az orvos megkérdezte, kezdheti-e az érzéstelenítést, mérgesen mondtam, hogy minek, tüzesen lángol ott lent minden, szerintem akár el is kezhetnénk a beavatkozást, ennél rosszabb már nem lehet.

Megkaptam az érzéstelenítőt, elindult a műtét, ami egészen 5 perccel a végéig rendben zajlott, utána viszont megtudtam, mi az a fájdalom. Hirtelen megugrottam az asztalon, olyan erősen nyilalt belém a fájdalom. Elképzelni sem tudtam, mi okozhatta, de éles volt és intenzív, és határozottan heretájékról sugárzott felfelé. A harmadik megugrásomnál az orvos nagyon halkan - de nem elég halkan - megkérdezte a nővért, milyen hatásfokú érzéstelenítőt adott. A nő súgott valamit, mire a doktor igen szúrós tekintettel nézett rá. Az onnantól eltelt 3 perc maga volt az örökkévalóság. Meggyötörten, holt fáradtan toltak ki a műtőből, és szerencsére onnantól minden, így a felépülés is simán ment.

Ami a tejes történetet illeti, viccesnek és hihetetlennek hathat, de a szomorú az, hogy ez pontról pontra egy átélt történet, és tudom, még ennél kacifántosabbak is megestek emberekkel kórházakban, egészségügyi intézményekben, ahová pedig reménnyel és bizalommal fordulnak a gyógyulni vágyók.