Bekapcsolva maradt a bébiőr, amit azon keresztül hallott egy életre az emlékezetébe égett

Tény és való, hogy az utóbbi időben az új ház vásárlása, a berendezése, illetve a baba születése miatt nem volt közöttünk túl sok testiség, de úgy voltam vele, hogyha én férfiként félre tudom ezt tenni, akkor biztosan a feleségem is. Elvégre nem ez a legfontosabb egy kapcsolatban, nem? Igyekeztem azért sok időt tölteni vele kettesben is, de ez leginkább közös filmezés volt, esetleg séta a parkban a picivel. Illetve az is mentségemre szóljon, hogy igyekeztem kivenni a részem az otthoni feladatokból.

Az egyik nap például éppen a feleségem kedvencét, túrós tésztát készítettem, miközben pépesítettem a kicsinek a répát és azon gondolkoztam, hogy milyen jó is ez. Férjnek és apának lenni. A boldog bambulásomat a bébiőr sípolása törte meg. Odasiettem hogy kicsit megrázzam, néha csinál ilyet, azonban a zörej elmúlt és tisztán kivehető volt, hogy mi történik a mikrofon másik oldalán.

Nem, ma nem jó. Az a balfék itthon maradt ma is. Igen, igen, azt hiszi örülök ha velünk van. Nagyon hiányzol édesem, érezni akarlak végre. Nem tudom, hogyan bírom ki ezt a pár napot nélküled.

Ott álltam a kezemben a bébiőrrel és bár hazudhattam volna magamnak, hogy interferencia volt, mégis az első szónál felismertem a feleségem hangját. Szinte arconütött a valóság és a fél perccel ezelőtti kényelmes boldogságnak nyoma sem volt.

A feleségem kijött a konyhába és így, hogy jobban megnéztem őt, nem a feleséget és az édesanyát, hanem a nőt, aki egyszer volt boldog volt mellettem, egyből láttam rajta, hogy szenved. Nyúzott volt, eltűnt a szeméből a fény és tökélyre fejlesztette a műmosolyt. Szégyelltem magam, mert az, hogy megfőzöm néha a csirkepörköltet és nézhetjük az ő kedvenc filmjét, az kevés. Nem foglalkoztam vele nőként. És ahogy elnéztem az arcát, más késő lett volna bármit tenni.

Mondani akart valamit, de akkor a kezemben lévő bébiőrre nézett, majd lenézett a kezében tartott telefonjára és végül rám. Nem tudtam semmit kiolvasni a tekintetéből, de egyikünknek meg kellett szólalnia. Végül ő törte meg a csendet:

Tudom mire gondolsz. Nem tudok rád férfiként nézni már, ahogy te sem nézel rám nőként. Viszont felvettük a lakáshitelt közösen és van egy gyermekünk. Gondolom ez a házasság sorsa.

Végül hosszasan beszélgettünk és arra jutottunk, hogy megpróbáljuk külön. Szerencsére a lakást magasabb áron tudtuk eladni, mint vettük, a kisbabánkat pedig megosztva, egyenlően, teljes szeretetben neveljük. A szeretője is elhagyta a feleségét, azóta az én exemmel van. Amikor pedig látom őket, akkor mindig megállapítom: én sosem tudtam ennyire boldoggá tenni.