Van egy hely, ahol még José Mourinho arca is összemegy

Guttmann Bélától Sebes Gusztávig számtalan olyan történelmi nyomot hagyó edzővel büszkélkedhet hazánk, akik óriási sikereik ellenére rendkívül megosztó személyiséggel bírtak. Guttmann hiába nyert kétszer is BEK-et a Benficával, a legenda szerint fizetésemelése elmaradása miatt megátkozta a klubot, hogy az soha többé ne nyerjen európai kupát. Azóta öt BEK-döntőt és három UEFA-kupa/Európa Liga-döntőt bukott el a klub. Sebes hiába nyert vb-ezüstöt és olimpiai aranyat az Aranycsapattal, erős kommunista kötődése foltot hagy a pedigréjén.

Hasonlóan ellentmondásos manapság José Mourino megítélése, aki ugyan a Portóval és az Internazionaléval is nyert Bajnokok Ligáját, és három top-ligában is bajnok volt, mégis a fél futballvilág megvetéssel tekint rá. Nehéz lenne sorra venni, hányszor küldött el pökhendien újságírókat a fenébe a kérdéseik miatt, vagy viharzott ki a sajtóteremből őrjöngve.

Legutóbbi nagy visszhangot kiváltó attrakciója a Juventus stadionjában volt, ahol bár csapata, a Manchester United csapnivaló játékkal rukkolt elő, mégis nyert, s Mou az őt addig pocskondiázó drukkereket hergelte a füléhez tartva kagylót formáló kezét: „Na most szidjatok, emberek!”

A világon talán egyetlen hely létezik, ahol a portugál provokátor messze a szidalmaktól biztonságban érezheti magát: a Lisszabontól kis túlzással kőhajításnyira fekvő Setubal. Az ESPNFC egyik újságírója kapott az alkalmon, és riportot készített a városban azt kutatva, hogy milyen Mourinho megítélése szülővárosában, az Atlanti-óceán partján.

Amikor José hazajön, nem tesz úgy, mintha ő lenne a Special One

– utal az önmagát elnevező edző színeváltozására Miguel, aki pincérként dolgozik a tengerparti sétány egyik éttermében. A sétány neve egyébként Avenida José Mourinho:

Ő ilyenkor a Normal One. A családja és közeli barátai is itt élnek. El tud úgy sétálni a piacra, hogy senki sem rohanja le. Ő a városunk fia, büszkék vagyunk rá. Intellingens ember, s mielőtt megkérdezné: igen, még mindig intelligens

– tette hozzá Miguel.

Jó dolog egy olyan hely, ahová az ember elbújhat, ha hosszú időn keresztül tahó módon viselkedik nagy nyilvánosság előtt. Úgy tűnik Setubal Mourinhónak valóban egyfajta erőd, ahol megvédik őt.

Emlékszem, amikor arról kérdezték egyszer a tévében, hiányzik-e neki Lisszabon. Ő azt válaszolta, nem hiányzik, mert nem onnan származom, hanem Setubalból. És igen, Setubal nagyon hiányzik

– idézte fel a város egyik taxisofőre, Antonio.

Idősebb José Mourinho 1955-ben érkezett a városba, amikor leigazolta a helyi Vitoria futballcsapata. Fia már itt született, így végleg letepeledtek a városban. A család többi tagja Algarvéban lakott, de amikor az 1974-es szegfűs forradalom idején elsöpörték Salazar félfasiszta rendszerét, elveszítették ottani birtokukat, így Setubalba költözött mindenki.

Apja a '90-es években több időszakban is a Setubal vezetőedzője volt, s Mourinho is mindig ide tért vissza, ha problémája akadt az életben. Például 2000-ben, amikor Barcelonából vezetett haza fekete Volvójával 10 órán át. A másodedzői állásban reménykedett, de ki kellett, hogy ábránduljon. Az azóta eltelt 18 évben azért több siker érte, mint kudarc.

Vezetői képességeit nem számítva – melyek egyébként a legjobbak –, José forradalmasította az edzéseket és a mérkőzésre való felkészülési időszakot. A meccsek mára óriásit fejlődtek. Azt viszont tudni kell, hogy nem egy edző ellopja a másik ötletét. Az edzésmódszerekben például számtalan klubnál találni párhuzamosságot azzal, amit korábban ő alkalmazott

– mondja róla André Villas-Boas, aki a Portónál, a Chelsea-nél és az Internél is Mourinho jobbkeze volt.

Setubalban visszavárják Mourinhót, akit hasonlóképp tisztelnek, mint édesapját. Az ESPNFC-nek legalábbis egy helyi bártulajdonos erről beszél.

José Mario 50 éve ide tartozik, csakúgy mint én. Az apja, akit mi csak Felixnek szólítottunk, a klub egyik legendája volt, a fiát már 5 évesen hozta beiratni a csapathoz. Biztosra veszem, hogy ha egyszer visszavonul, hazatér, meccseket néz majd velünk, ahogy azt tette a húszas éveiben

– jósol a tulaj, akinek bárja a régi Setubal-drukkerek egyik törzshelye. Egyszer csak megérkeznek a helyi kézilabda-csapat játékosai, és vad süteményevésbe kezdenek. Egyikük szívesen nyilatkozik.

Amit mi itt különösen kedvelünk José Mourinhóban, hogy soha nem felejti el, honnan indult. Fiatalon testnevelést tanított a város egyik iskolájában, Mindenki úgy ismerte, hogy „Ze”. Van egy tévéműsor az egyik portugál adón, melyben különböző hírességek szülőhelyeit keresik fel, s megszólaltatják a helyieket a celebről. Általában vegyes kép alakul ki róluk, de amikor hozzánk jöttek, mindenki csak arról beszélt, hogy mennyire szereti Mourinhót. Ő a mi városunk gyermeke, és a világ legjobb edzője. Tudjuk, hogy ha valaki eléri ezt a szintet, nem tud folyton csak mosolyogni.

Egy 17 éve Jugoszláviából Setubalba menekült szerb férfi, Goran érdekes véleménnyel zárja a riportot.

José normális figura, hisz tinédzserként ráébredt, hogy a pályán nem fog komoly karriert befutni. Így megszállottként elkezdett foglalkozni a futball elmélettel, minden részletre kiterjedő alapossággal. Ennek köszönhetően egy közepes játékosból jót, egy remek képességűből klasszist képes faragni. Szereti az agymunkát, és sok időt szentel a mentális felkészítésnek. Mi csak nevetünk rajta, amikor kipécézik azért, amit a pályán művel. Ő maszkot visel, amikor dolgozik, de rögvest leveszi, amikor elhagyja a stadiont.

(Gaba)