Zsolt utazása: Madagaszkár egy túlhájpolt hely, ahova tilos menni – galéria

Utazási tanácsadónk legutóbbi írásában még bemutatta Seychelle-szigetek legjobb szállodáit, most azonban már egy másik országból jelentkezett.

„Most kivételesen, egyfajta érzékeltetésképpen egy utazási iroda madagaszkári program leírásából idéznék:

»kirándulunk a csodaszép Diego Suarez-öbölben, amelynek során láthatunk további fehér homokos tengerpartokat, baobabfákat; felkeressük a gyarmati múlt néhány emlékét, a kicsiny Ramena halászfalut, egy világítótornyot, végül a csodaszép Orangea-partot. A Diego Suarez-öblöt a méretei és az itteni Cukorsüveg-hegy miatt a brazíliai Rio de Janeiro öblével állítják párhuzamba«.

Na, ez az a szöveg, ami marketingnek tökéletesen megfelel. Ugyebár hajóval érkezetem Madagaszkárra, és a hajó legénysége szervezett egy túrát, ami egyáltalán nem volt annyira csodás, mint az utazási iroda programajánlata. Azt már most leszögezhetem, hogy az én élményeimmel senki sem fog tudni madagaszkári utat eladni...

...és akkor a kiránduláskor: a helyszíre érkezés után könnyű volt megtalálni a lepukkant, kiszuperált jeepet. Azonban örömmel vettem észre, hogy van benne légkondi, kértem is a sofőrt, hogy kapcsolja be. A válasz természetesen az volt, hogy »nem működik!« Segítségképpen lehajtotta a napellenzőt, mintha az megvédene a tikkasztó hőségtől – nem tette. Kosz, mocsok, dzsuva látható mindenhol, a tébláboló emberek pedig csak egyszerűen néznek ki a fejükből.

Megkérkeztünk az első megállóhoz, a Cukorsüveg-hegyhez, ahol már legalább száz gyerek, és ugyanannyi árus várta a kirándulókat. Persze, hogy köze sincs a brazil példához, amit az utazási iroda kínál.

Tovább folytattuk utunkat, egy általam csak »Kátyú sugárút«-nak nevezett szakaszon, melyek mentén gyerekek kéregetnek lapáttal a kezükben, mintha dolgoznának.

Megérkeztünk egy kis halászfaluban, ahol azonnal felpezsdüt az élet, hiszen megérkeztek a turisták a hajóról. Részleteznem sem kell, hogy itt is csak mocskot és semmittevő emberek láttam. A gyerekek legalább elfoglalják magukat: gyakorolják és élvezik a sárban csúszást.

A tengerpart az szép sárga, tettünk is egy nagy sétát ezen a szakaszon, lépten-nyomon az éppen csak szét nem eső ladikokat kellett kerülgetnünk. Ameddig a szem ellátt csak árusokat látni, és mindenki ugyanazt kínálja. A helyi gyereksereg pedig csak nem akar leszakadni csapatunkról. 

Következő programpontunk a világító torony. Több mint 100 országban jártam már, így az a tapasztalatom, hogy akkor már nagy a baj, ha egy világító tornyot is beillesztenek a programba, de ugyebár a méregdrága kirándulást valamivel ki kell tölteni. Megálltunk a »csodaszép« tengerparton, világító toronynál, ahol semmilyen kényelmi szempontot nem vettek figyelembe, hiszen egy széket sem lehet találni sehol.

De, hogy ne csak a negatívumokat emeljem ki: egy jó dolog azért mégiscsak akadt, ez pedig, hogy tökéletesen észre lehetett venni az apály helyét. Itt sikerült is sétálnom egy nagyot.

Természetesen valahogy vissza is kell jutni a kiindulási helyre, így egy pokoli 40 perces utazás következett – embertelen körülmények között! Legalább éhes volt a társaság. Azonban öt perc alatt akkora eső lett, hogy »csak úszva tudtunk volna kimenni« a helyről. Így megkértem a helyieket, hogy valami pallót tegyenek az útra, hogy legalább cipőt ne kelljen venni. Szerencsére megoldották, ám az eső miatt az út még silányabb lett, így a „kiváló” terepjárónk csak egyszer robbant le. 

A hajóhoz visszaérve egy újabb kéregetők és árusok fogták közre a turistákat.

Egy szóval tudnám jellemezni a napot: szörnyű! A képeket igyekeztem úgy megkoponálni, hogy ne látszódjon a rideg valóság...

Visszatérve az írásom elejére: a programajánlót egy magyar utazási iroda ajánlójából másoltam, abból sem látszik a rideg valóság...

Összegezve elmondhatom, hogy ez a sziget szerintem egy túlmarketingelt és felfújt lufi, ami közelébe sincs a valóságnak”

– írta Jurák Zsolt.

[[galeria]]