Kibontottam a születésnapi ajándékomat amit a családom vett nekem, zokogva rohantam el a saját partimról

Cecília az utóbbi időben nem kapott épp szerencsés lapjárást a sorstól. Nehézségeit leggyakrabban a családjával osztotta meg, de rá kellett jönnie, hogy ez a döntése sem bizonyult jónak. Most az ő történetét olvashatjátok.

Szeretném tudni, hogy én reagálom-e túl ezt az egészet, mert már őszintén beleőrülök a bizonytalanságba és én magam is kezdem megkérdőjelezni a saját épelméjűségemet. Az a helyzet, hogy 2024 nem az én évem volt. Ami emberileg összejöhet, az nekem össze is jött. Sokat, rengeteget rágódtam rajta, hogy mennyi volt ebből az, ami az én hibám volt és mi az, amivel kapcsolatban semmit sem tehettem volna. Januárban kezdődött minden. Belengették a cégnél, ahol dolgozom, hogy leépítések lesznek, azt azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy 6 év problémamentes munkaviszony után én is ki fogok esni a rostán.

Sokat tettem a cégért, szerettem itt dolgozni és annyira váratlan volt az egész, hogy még a végkielégítésem sem tudott megnyugtatni. Egy-két hónapig magam alatt voltam, majd elkezdtem munkát keresni, egyelőre sikertelenül. Művészeti szektorban dolgozom, nincs sok szabad pozíció belőle az országban, ezért is éltem meg akkora tragédiaként, hogy megváltak tőlem. A félelmem pedig jogosnak bizonyult. Másban azonban nem szeretnék elhelyezkedi, ezt tanultam, ezt szeretem, ehhez értek.

Ezután újabb kellemetlen meglepetés ért.

A párom akivel 3 éve voltunk együtt bejelentette, hogy nem érzi már azt mint az elején és tartsunk szünetet. Mondanom sem kell, hogy ez is teljesen arcul csapott, nagyon ritkán mondott valamilyen kritikát. Az utóbbi időben zavarta, hogy letargikus vagyok és sokszor hangoztatta, hogy ez csak egy munka, szedjem össze magam, de szerintem lehetett volna türelmes.

Nem tudtam mit tenni, belementem a szünetbe, eközben azonban a családom sem volt éppen támogató.

Úgy gondoltam, hogyha valakiknek, akkor a szeretteimnek őszintén és nyugodtan elmondhatom, hogy min megyek keresztül. A húgomat, az édesapámat és az édesanyámat, valamint az unokatestvéreimet is beavattam abba, hogy min megyek keresztül. Egy ideig úgy tűnt, hogy türelmesen hallgatják, bár ők is azon az állásponton voltak, hogy munkahelyet akármikor lehet találni. Mintha senki nem értette volna, hogy ebben a szakmában ez nem így működik... ez egészen odáig ment, hogy számon kérték rajtam miért épp ezt tanultam (kirakatrendező vagyok egyébként) és miért nem sajátítok el egy új szakmát, amiből meg is tudok élni.

Nagyon rosszul estek a szavaik, hiszen tudták, hogy imádom amit csinálok. Amikor pedig a páromról meséltem, akkor sem éreztem azt a szuper támogató közeget, amilyennek egy családot képzelek. Az ő pártját fogták, mondván kibírhatatlan amennyit panaszkodok.

Azonban felvillanni látszott a fény az alagút végén, ugyanis édesanyám bejelentette, hogy születésnapi partit szerveznek nekem.

Megörültem neki, úgy éreztem rám fér egy nap, amikor jó hangulatban ünnepelhetek. El is döntöttem, hogy megpróbálok csak a jó dolgokra koncentrálni aznap. Mikor megérkeztem, akkor legnagyobb meglepetésemre a (volt) pasim is ott volt. Nem tudtam, hogy mit gondoljak, de örültem, hogy eljött. Beszélgettünk, ettünk, ittunk, majd eljött az "ünnep fénypontja".

A születésnapi ajándék kibontása.

Egy szépen átkötött dobozt kaptam, amiben volt egy csomó dolog: plüssállat, lakberendezési tárgyak, illetve egy boríték. Kivettem, kinyitottam és... és megsemmisültem. Néztem, láttam a betűket, olvastam, de nem tudtam felfogni. Miért? Hogyan ismerhettem őket ennyire félre?

Egy mentális betegségek kezelésére specializálódott klinikára fizettek be.

Amolyan három hónapos terápia. Rájuk néztem és mind mosolygott. Nem tudtam elhinni... ennyire meguntak? Ennyire nem értik min megyek keresztül? Kicsordult a könnyem, ledobtam a papírt és az ajándékokat is a földre borítottam, majd ráköptem a tortámra és azt mondtam, hogy egyikük se merjen többet hívni. A legijesztőbb, hogy ennek eleget is tettek, azóta egyikük sem keresett. Most itt vagyok teljesen egyedül és magányosan, néhány barátom tart ki még mellettem és nem tudom eldönteni, hogy valóban én reagáltam túl, vagy tényleg sok, hogy a családom inkább beutaltatna valahova, csak hogy ne kelljen velem beszélgetniük?