Kim Dzsongun aljasul átverte a nyugdíjasokat, a legnagyobb talpnyalója koppant a legnagyobbat

Phenjanban, az ország büszkeségének tartott fővárosában, impozáns épületek magasodnak az ég felé, szimbolizálva a nemzet erejét és vezetőjének nagyságát. Ezekben a modernnek tűnő tornyokban azonban sokszor olyan nehézségekkel küzdenek a lakók, amelyek a nyugati világban elképzelhetetlenek. Különösen igaz ez azokra a szerencsétlen idősekre, akik a legfelsőbb szinteken kaptak otthont.

A hivatalos propaganda előszeretettel emlegeti, hogy az új épületek a nép javát szolgálják, és mindenki számára kényelmes életet biztosítanak. A valóság azonban sokszor ennél jóval sötétebb képet fest. Számos magas épületben ugyanis nincsen lift, vagy ha van is, az gyakran meghibásodik. Ez pedig különösen súlyos problémát jelent az idősek és a mozgásukban korlátozott emberek számára, akiknek nap mint nap meg kell küzdeniük a sokszor tízemeletnyi vagy még magasabb lépcsősorral.

Képzeljük el egy idős ember helyzetét, aki egész életében hűséggel szolgálta a rendszert, és jutalmul egy lakást kap egy új épület legfelső emeletén. Az öröm hamar elszáll, amikor rájön, hogy a mindennapos fel- és lejutás szinte lehetetlen feladatot jelent számára. A bevásárlás, az orvoshoz járás vagy akár csak egy séta a friss levegőn hatalmas erőfeszítést igényel, ami sokszor lehetetlenné válik.

A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a liftkarbantartás sokszor elhanyagolt, az alkatrészhiány pedig gyakori probléma. Így fordulhat elő, hogy egy-egy lift hetekig vagy akár hónapokig is üzemen kívül van, tovább nehezítve az idősek életét.

A hivatalos források ritkán vagy egyáltalán nem említenek ilyen problémákat. A külvilág felé sugárzott kép egy ideális országról szól, ahol mindenki boldog és elégedett. Azonban a valóságban sokan küzdenek olyan alapvető nehézségekkel, amelyek mélyen érintik az életminőségüket.

A legfelsőbb szinteken lakó idősek helyzete különösen ironikus, ha figyelembe vesszük, hogy sokszor ők azok, akik a leginkább lojálisak a rendszerhez és a vezetőhöz. Úgy tűnik, hogy a hatalom csúcsán hozott döntések nem mindig veszik figyelembe a legkiszolgáltatottabbak szükségleteit.

A külföldi megfigyelők szerint ez a helyzet rávilágít a rendszer belső ellentmondásaira. Míg a propaganda a modernizációt és a fejlődést hirdeti, a hétköznapi életben sokszor elmaradnak az alapvető infrastrukturális fejlesztések és karbantartások.

Azok a magas rangú tisztviselők vagy a rendszerhez közel álló személyek, akik szintén a felső emeleteken laknak, valószínűleg másképp élik meg ezeket a nehézségeket. Lehet, hogy számukra rendelkezésre állnak speciális megoldások vagy segítségek, amelyek a közönséges nyugdíjasok számára elérhetetlenek.

Azonban a kérdés továbbra is fennáll: hogyan fordulhat elő egy olyan rendszerben, amely a nép érdekeit hirdeti, hogy az idősek és a betegek ilyen méltatlan körülmények között kényszerülnek élni? A válasz valószínűleg a hatalom centralizáltságában és az elszámoltathatóság hiányában rejlik.

A nyugdíjasok, akik egész életükben dolgoztak és hittek a rendszerben, most úgy érzik, hogy cserbenhagyták őket. A magasztos ígéretek és a fényes jövőkép helyett a mindennapi küzdelemmel kell szembenézniük, ami mélyen aláássa a rendszerbe vetett bizalmukat.

Ez a helyzet egyfajta „talpnyalás” fordítottja is lehet. Azok, akik a leginkább igyekeztek megfelelni a rendszer elvárásainak, most a leginkább szenvednek a hiányosságaitól. A legmagasabb szintekre való kerülés nem jelent automatikusan jobb életet, sőt, bizonyos szempontból még nehezebbé is teheti azt.

A külvilág számára ez a történet ismételten rávilágít Észak-Korea zárt világának ellentmondásaira és az emberi jogok helyzetére. A fényes felszín mögött sokszor elrejtőznek a hétköznapi emberek küzdelmei és a rendszer hiányosságai.

Forrás: youtube