
Sugárhajtóműves szovjet megahajszárítóval olvasztotta le a MÁV a sínekről a havat, döbbenetes technológiájuk volt a múlt évszázadban
Olvass tovább...
Ezernyi hevert belőlük szerte az egykori Szovjetunió partja mentén.
Csakúgy, mint most Oroszország, a néhai Szovjetunió méretei is egészen monumentálisak, egyik végéből a másikba napokig tartott az út, több ezer kilométerről beszélhetünk. Mi sem szemlélteti jobban a világ legnagyobb területű országának méretét, hogy a rangsorban mögötte sorakozó Kanada és Egyesült Államok együttesen tudnák csak leszorítani a trónról.
Mégis, irdatlan méretek ide vagy oda, a Szovjetuniót meg kellett védeni, a határokat jól láthatóan ki kellett jelölni, és úgy kellett tenni, mintha minden egyes centiméterét - mindegy, hogy az Moszkva vagy bármelyik határvidéki falu – hős katonák védenék.
Olvass tovább...
Évtizedekkel ezelőtt sokkal problémásabb volt ezt távolról vezérelni, ilyesmit legfeljebb méregdrága műholdakkal lehetett megoldani, nem voltak a maihoz hasonló hálózatok, ennek ellenére meg kellett oldani a sarkköri átjárók felügyeletét, már csak azért is, mert az a néhány hónap, míg az időjárás lehetővé tette a jégmentes átkelést, stratégiai szempontból rendkívül fontos volt.
Épp ezért a Szovjetunió vezetése úgy döntött, hogy a partvidéken egy a navigációért is felelős világítótorony-hálózatot épít ki, melynek legnagyobb kérdése az áramellátás volt, hiszen mindentől távol ez egy megoldhatatlan feladatnak tűnt. Legalábbis amíg a tudósok ki nem találták, hogy radioizotópos termoelektromos generátorokkal hosszú távra megoldhatják ezt a problémát.
Az eszközök a radioaktív bomlásból származó hőt alakították át elektromos energiává, amiből ki is derül, hogy ez nem feltétlenül az a fajta technológia, amit csak úgy mások kezére kellene játszani. Mégis ezernyi világítótoronyba került ebből, a tudósok pedig 10 évig szavatolták a biztonságos működésüket. Csakhogy ez a tíz év már rég eltelt.
Olvass tovább...
A Szovjetunió felbomlása után figyelmeztettek a kutatók, hogy baj lehet az úgynevezett RTG-k amortizációjából, az ezredforduló környékén végzett felmérések pedig aggasztó képet mutattak. Több ilyen eszközt eddigre már elloptak, és néhol, mint a Shalaurov-szigeten, vagy a Chaplin-foknál többszöröse volt a sugárzás mértéke a megengedettnek, míg a Kondratiev-foknál a permafrosztba süllyedt az egyik ilyen eszköz.
Több baleset is történt, voltak olyan RTG-t, melyek a tengerben végezték, másokra hulladéktelepeken bukkantak rá szétbontott állapotban, Tádzsikisztán fővárosában pedig ilyenek miatt emelkedett meg a gamma-sugárzás, miután több lopott RTG tároltak egy udvaron, amik később el is tűntek (ez egyébként diplomáciai feszültséget is okozott).
Nem véletlen, hogy a következő években hatalmas és költséges erőfeszítéseket tettek az elavult rendszer felszámolására, ám számos RTG így sem került elő, több mint ezer darabot azonban végül sikerült leszerelniük és ártalmatlanítaniuk, a világítótornyok viszont megmaradtak mementóként.
A sugárzó eszközökről egy dokumentumfilm is készült: