Gyomorforgató meglepetés a balatoni lángosban, elképesztő, hogy ilyen előfordulhat

Zsolt s családja szerettek volna egy jót ebédelni a Balatonnál és választásuk a lángosra esett. Arra azonban, amit a férfi talált a lángosában, senki nem számított.

Nem vagyok az a panaszkodós típus. Ha valami nem tetszik, általában legyintek, hogy „mindegy, nyár van, ne idegeskedjünk”, de most egyszerűen nem tudok szó nélkül elmenni amellett, ami velünk történt. Mert ez már tényleg sok volt.

A hétvégén leugrottunk a Balatonra. Az egyik legnépszerűbb város, jó strand, tiszta víz, barátokkal, családdal, minden adott volt egy tökéletes naphoz. Az idő is kegyes volt: verőfényes napsütés, sehol egy felhő, de azért némi kellemes szellő lengedezett, amitől a kánikula is elviselhetőbbnek tűnt. Már reggel alig találtunk parkolót, olyan sokan voltak, ami persze teljesen érthető, hiszen a nyár elején mindenkinek ez az első gondolata, hogy irány a Balaton!

Gyorsan letáboroztunk, bedobtuk magunkat a vízbe, úsztunk, napoztunk, kártyáztunk a pléden. Szóval minden úgy alakult, ahogy azt az ember elvárja egy nyári balatoni napnál. Aztán kora délután megéheztünk. És ilyenkor mi mást kívánna az ember, mint egy jó kis lángost?

Elindultunk a büfésor felé, ahol természetesen mindenhol hosszú sorok kígyóztak.

Lángososból is akadt pár, de kiválasztottunk egyet, ami kívülről egészen kulturáltnak tűnt. Árban persze már ott felvontuk a szemöldökünket, több mint 2500 forint egy sajtos-tejfölös lángosért…? Na de hát ez a Balaton, nem most jöttünk le először, tudjuk, hogy itt más világ van. Gondoltuk, legalább finom lesz.

Kivártuk a sort, majd végre megkaptuk a lángosunkat. Kívülről tényleg ígéretes volt: frissen sült, illatozott, gőzölgött, jó sok tejföllel és reszelt sajttal megpakolva. Leültünk egy padra, ahonnan ráláttunk a vízre, és elkezdtük az ebédet.

És akkor jött az a bizonyos falat.

A második-harmadik falat után valami furcsa roppant a számban.

Először azt hittem, csak egy megpirultabb tésztarészbe haraptam bele, de aztán jobban szemügyre vettem… és ott volt. Egy döglött darázs. Nem viccelek, konkrétan bele volt sülve a lángosba, csak a sajt és a tejföl elfedte. A teste már kicsit szétmállott, de még jól látszottak a csápjai, szárnyai, minden. Ott feküdt a tejfölös masszában, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Az első reakcióm a sokk volt. Aztán a hányinger. A következő meg az, hogy elvettem a gyerek elől a másik lángost is, mert nem mertem megnézni, hogy abban mi lehet. Képzelhetik, milyen érzés ez egy családi nyaraláson. Ott ülsz, tűz a nap, a gyerekek körülötted, és egy döglött darazsat piszkálsz ki a lángosból, amiért épp most fizettél ki 2500 forintot. A hangulatunk egy pillanat alatt elromlott. Odamentem a pulthoz, hogy szóljak arról, mi is történt. Nem feltétlenül a pénzt akartam vissza, hanem hogy más ne járjon úgy, mint én. A fiatal lány, aki kiadta, csak annyit mondott, hogy „bocsánat, biztos beleesett”. Nem ajánlott fel új lángost, nem kérdezte, hogy kérek-e vissza pénzt, semmit. Közben már sütötték a következőt a sorban állóknak. Gondolom, egy darázs itt meg se kottyan.

Én meg ott álltam, kezemben a hányingert keltő papírtálcával, gyerek mellettem és azt éreztem, hogy valami nagyon elromlott. Hogy itt már nem számít sem a minőség, sem az odafigyelés, csak az, hogy forogjon a pénz, jöjjön a turista, fizessen és menjen tovább. Hogy egy döglött rovar belefér a magyar tengeri gasztronómiába.

És tudják, nem az a darázs fájt a legjobban. Hanem az érzés, hogy a gyerekkori emlékeimet akartam újraélni, a balatoni lángost, a napfényt, a vízpartot, és a jól ismert ízeket, és ehelyett nemtörődömséget kaptam. Azóta is émelygek, ha rá gondolok.