Így esett neki Kosztolányi felesége az író szeretőjének, az egészet kisípolnák ma a tévében

Kosztolányi Dezső neve összeforrt a huszadik századi magyar irodalommal. Az író-óriás nemcsak verseivel és regényeivel hagyott nyomot a kultúránkban, hanem magánélete is bőven szolgáltatott beszédtémát. 1910-ben vette feleségül Harmos Ilonát, a színésznőt, aki íróként és fordítóként is jelentős munkát végzett. Házasságuk – bár szeretet és kölcsönös tisztelet jellemezte – nem volt mentes a feszültségektől.

Kosztolányi az 1930-as évek közepén súlyos betegséggel küzdött – rákot diagnosztizáltak nála, ami egyre inkább beárnyékolta az életét. Ebben a törékeny lelkiállapotban jelent meg életében egy másik nő: Radákovich Mária, aki újfajta szenvedélyt hozott a beteg író hétköznapjaiba.

Az affér nem maradt titokban, és Harmos Ilona sem hagyta szó nélkül.

Harmos Ilona nem egy visszahúzódó feleség volt. Amint megtudta, hogy férje beleszeretett a fiatal, elegáns Radákovich Máriába, papírt és tollat ragadott – és minden addiginál keményebb hangnemben figyelmeztette a vetélytársát. A levél 1935. szeptember 30-án íródott, és mára irodalomtörténeti dokumentummá vált.

A sorok olyan indulattal szólnak, amit még ma is nehéz olvasni. A levél több pontján a feleség nemcsak a riválisát, hanem saját férjét is kemény szavakkal illeti. Az egész szöveg egyszerre tragikus, szenvedélyes és sötéten ironikus: pontos látlelete egy széthulló kapcsolat végső küzdelmének.

A szenvedély túlmutatott a sorokon

Harmos Ilona leveléből nemcsak a féltékenység és fájdalom árad, hanem az a kétségbeesett próbálkozás is, hogy visszaszerezze azt, ami az övé. Kosztolányi Dezső 1936-ban hunyt el – a viszony sosem folytatódott úgy, ahogyan Radákovich Mária remélte. A levél azonban fennmaradt, és mára az irodalomtörténet egyik legőszintébb, legnyersebb dokumentuma lett. A levélből egy részletet az nlc.hu is idézett:

„Maga szerencsétlen, tájékozatlan lúd, ha én magát még egyszer meglátom az erkélyén szenvelegni, ha maga még egyszer csak egyetlen izenetet, levelet, apróhirdetést vagy csak jelt is ad vagy jelet elfogad az én szerencsétlen, haláltól és öregségtől – sajnos joggal – rettegő, gyönge jellemű uramtól, akkor én magát a nyílt utcán, a fia szeme láttára összeverem, mint egy haszontalan, rossz és ostoba dögöt, de az is lehet, hogy lelövöm, mint valami veszett kutyát.

Figyelmeztetem, hogy az én uram, aki – sajnos – súlyosan beteg és idegbeteg, alig várja, hogy megszabaduljon magától. Ezt nekem – maga jól tudja, hogy én nem szoktam hazudni – többször hangoztatta, s csak tévesen értelmezett férfiúi büszkeségből s a maga aprócska méregadagjaitól és eltűnéseitől nem tudta a döntő lépést megtenni. Szégyellje magát, még szép emléket sem tud hagyni egy férfiban, még elmenni se tud szépen. Van arról magának sejtelme, hogy micsoda tragikomikus helyzetet idézett fel szenvelgő ostobaságával?”

Ha érdekel, hogyan szólította meg legszemélyesebb hangvételű versében Kosztolányi a feleségét, hallgasd meg a Hajnali részegség című költeményét Latinovits Imre előadásában.​