Így halt meg Petőfi Sándor, az ismertnél is borzasztóbb volt a végzete

 

Petőfi Sándor, a nemzet forradalmi költője, 1849. július 31-én tűnt el a fehéregyházi csata káoszában. A történelemkönyvek azt írják: hősi halált halt. A valóság azonban nem ilyen tiszta és nem ilyen felemelő. A testét sosem találták meg. Nem volt sír, nem volt végső szó, csak csend – és egy nő, aki nem tudta elfogadni, hogy az, akit a legjobban szeretett, nyomtalanul eltűnt.

Júlia nem gyászolt – keresett

Szendrey Júlia, alig húszévesen, özvegyen maradt. De nem hitt a gyász hivatalos szertartásainak. Ő nem siratta férjét – kereste. Egy évvel a csata után sem adta fel a reményt. Kisfiát, Zoltánt másokra bízta, és visszatért Erdélybe. Magára öltötte az özvegy feketéjét, de lelkében egy anya, egy feleség és egy reményvesztett asszony vergődött.

Járta a falvakat, hallgatta a túlélők történeteit, kérdezett, kutatott. Egyre csak azt ismételgette: „Valaki látta. Valakinek tudnia kell.”

A takácsmester vallomása, ami darabokra törte

És valaki végül megszólalt. Egy takácsmester. Azt állította: látta, ahogy Petőfi – még élve, sebesülten – egy orosz egység által ásott tömegsírba került. Nem volt temetés, nem volt vég. Csak egy elhagyott test, amit arccal lefelé, más halottak közé dobtak a földbe.

Júlia sokkot kapott majd útnak indult. Egyedül.

Heteken át bolyongott a sírok között

Innentől kezdve semmi sem volt fontos. Sem Zoltán, sem otthon, sem irodalom. Csak a föld, a sár, és a megmagyarázhatatlan bizonyosság: valahol ott van. Valahol ott fekszik, talán felismerhetetlenül, de mégis: az övé. A férje. A szerelme.

Júlia heteken át járta a csatatér környéki tömegsírokat. Úgy bolyongott a halottak között, mint aki még mindig azt reméli, valami csoda történik. Hogy valaki megrázza magát, felül, és azt mondja: „Itt vagyok, Júlia.”

De senki nem szólt vissza.

A nemzet özvegye nem hallgatott el – Szendrey Júlia túlélte a gyászt és az irodalomba menekült

Szendrey Júlia története nem ér véget ott, ahol a legtöbben elvágnák. A „nemzet özvegye” végül újra férjhez ment – nem sokkal azután, hogy reményét is elvesztette Petőfi Sándor életben maradását illetően. 

Második férje, Horvát Árpád történész volt – kifelé szelíd tudós, odahaza zsarnok. Júlia testi-lelki bántalmazásban élt, férje durvasága, gúnyolódása, és megalázó követelései teljesen felemésztették őt.

Mindeközben Szendrey Júlia – a költő, a naplóíró, az irodalom bátor nőalakja – fordított, írt, publikált. Az Andersen-mesék magyarul először az ő fordításában jelentek meg, versei megindító őszinteséggel beszéltek anyaságról, fájdalomról és emberi méltóságról. A közvélemény lassan újra felfedezte őt – mint tehetséges írónőt, nem csak Petőfi Sándor feleségét.

Nem a költő árnyéka volt – Szendrey Júlia sorsa a síron túl is velünk él

Végül 1868-ban, 39 évesen halt meg méhrákban. A férjétől különváltan, csendesen, gyermekeivel körülvéve. Testét betegség, lelkét a szerelem hiánya, a gyász, a becsapott remények és egy mérgező kapcsolat emésztette fel. Petőfi Sándor neve fennmaradt – de Szendrey Júlia nélkül ma egészen másként emlékeznénk rá.

Ő volt az a nő, aki nem félte felvállalni érzéseit, aki szembement kora elvárásaival, aki a „nemzet özvegye” helyett önmaga akart lenni. Tragédiája nem egy szerelmi veszteség köré épül, hanem egy asszony teljes életútját tükrözi, amely a magyar irodalom egyik legsúlyosabb történetévé formálódott.

És talán ott, a Petőfi Sándor emlékét őrző erdélyi föld mélyén nem egyedül a költő pihen – vele együtt alszik egy szerelem is, amelyet még az idő sem tudott feledésbe taszítani.

Az alábbi videóban Szendrey Júlia életének kevésbé ismert oldalát ismerhetjük meg: íróként, műfordítóként és költőként áll előttünk: