A legnagyobb magyar filmrendező az árral szemben úszva ért fel a csúcsra, óriási középső ujjat mutatva Hollywoodnak

Miért szeretem Tarr Bélát?

A 20-as éveim elején/közepén egyfajta entellektüel korszakomat éltem: éjszakákba nyúlóan tudtunk vitatkozni költészetről, zenéről, filozófiáról - és a társaságunkban akadtak olyanok is, akik a filmművészetben is nagyon otthon voltak. Én sosem tartoztam a "kemény" filmrajongók közé, de ebben az időszakomban legalább szerettem volna megismerni, miről is beszélnek, milyen az a filmes világ, amelyik túlmutat Hollywoodon.

Nagyon szerettem Víg Mihály zenei munkásságát, és tudtam, hogy ő a zeneszerzője Tarr Béla filmjeinek is, és mivel a rendező kultikus státuszt ért el, adta magát, hogy bele kell néznem a munkásságába. Akkoriban kapott díjat a Torinói ló című filmje (ami az utolsó filmje egyébként), nekem pedig több sem kellett, elindultam a Cirkó Gejzír moziba, kértem egy jegyet a két és fél órás alkotásra - és azt hiszem, megértettem, miért az egyetemes filmművészet egyik legnagyobb alakja a pécsi születésű magyar zseni.

Víg Mihály zenéje:

Tarr Béla neve összefonódott a modern magyar filmművészet legmélyebb, legkülönlegesebb rétegeivel. Filmjei nem csupán vizuális élmények, hanem lélektani utazások, amelyek egyszerre rettenetesen kimerítőek de egyben felemelőek - az emberre a film nézése közben mintegy mázsás súlyként hatnak a karakterek által kimondott szavak. Azért szeretem Tarr Bélát, mert alkotásai nem hogy nem szórakoztatni akarnak, hanem egyenesen kihívást jelentenek, a nézőt arra kényszerítik, hogy ne csak szemléljen, hanem mélyen elgondolkodjon saját emberi természetén, a világban elfoglalt helyén és az élet nagy kérdésein.

A művészi látásmód

Tarr Béla rendezéseiben az idő más jelentéssel bír, mint a legtöbb filmben. A hosszú beállítások, a lassan hömpölygő jelenetek és a csendek súlya mind azt szolgálják, hogy a néző teljesen elmélyüljön a látottakban. Nem rohan előre a történet, nem kapkod a cselekmény, hanem teret enged az atmoszféra és az érzelmek kibontakozásának.

Emlékszem, gimnáziumban az egyik tanárunk megnézette velünk Andrej Tarkovszkij Sztalker című filmjét. A hosszú, lassú film általános nemtetszést váltott ki az osztály igen nagy részéből - engem, bár körülbelül fogalmam sem volt arról, mi történik a képernyőn, teljesen lenyűgözött az alkotás: valamiért azt éreztem, hogy nagyon nagy jelentősége van annak, amit látok a képernyőn, "súlya" van, és Tarr Bélánál ugyanezt érzem.

Az emberi lét melankóliája

Filmjeiben az emberi lét tragikuma gyakran előkerül, itt nem lesz "happyend", de nem esik a szirupos érzelgősség csapdájába. A karakterek csendes, belső küzdelmei és reménytelenségük megrendítően emberiek. A Werckmeister harmóniák című filmjében például az apokaliptikus hangulat, a kopár tájak és a kiszolgáltatott emberek sorsa mélyen rezonál azokkal, akik valaha is érezték a világ abszurditását. Ezentúl Tarr nem moralizál, nem ítélkezik, nem tol erőltetett, ízléstelen "üzenetet" (mint például a hányingerkeltő Barbie című förmedvény [hogy egészen extrém példát hozzunk] és dicstelen társai) - a néző intellektusára bízza, hogy a képeiből kibontsa a saját igazságát.

A vizualitás mestere

Tarr Béla filmjeinek képi világa páratlan és szerintem (valószínűleg mások is így gondolják) kelet-európaiságából fakad. Tarr Béla ugyanis annak ellenére, hogy neve inkább művészi szalonokban, mint aluljárókban forog közszájon, egy igazi punk: középső ujjat mutatva a modern filmgyártás esztétikájának fekete fehérben forgat, az aprólékosan megkomponált jelenetek és a fény-árnyék játék mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a filmjei egyszerre érződjenek földhözragadtnak és transzcendensnek.

Munkásságában az esztétika soha nem öncélú: minden beállítás, minden kameraelmozdulás egy nagyobb gondolati rendszer része. Szeretem Tarr Bélát, mert képes arra, hogy a hétköznapi világ elemeiből is filozófiai mélységeket teremtsen, és képes elérni ezt egy olyan jelentben is, ahol egy öreg házaspár egy darab krumpli kettévágásán lamentál.

A művészet ereje

Tarr Béla munkássága nem mindenkinek való, és egyáltalán nem kötelező szeretni - nem bűn az, ha nem élvezzük a filmjeit. Nem könnyen emészthető filmeket készít, de aki nyitott rá, annak egészen biztosan maradandó élményt nyújt.

Azért szeretem őt, mert arra emlékeztet, hogy a művészet nem mindig a kényelmes befogadást szolgálja, hanem olykor provokál, kérdéseket vet fel, és kilép a megszokott keretek közül. Sajnos nincs szerencsém ismerni, de biztos vagyok benne, hogy óriási arc az öreg, szerintem pár doboz Marlboro és egy üveg konyak társaságában elképesztő élmény nyújthat a társasága.

Tarr Béla filmjei nem csupán filmek; inkább meditációk az életről - nem egyszerű néznivalók. Alkotásai a szívbe és az elmébe is beleégnek, emlékeztetnek arra, hogy a filmművészet a legmagasabb szinteken is képes filozófiai és érzelmi élményeket nyújtani. Ezért szeretem Tarr Bélát.- innen is kívánunk neki jó egészséget!