Szétrabolták a hun-magyar rokonság egyetlen valódi bizonyítékát, alföldi vármegye a bűnös a szörnyűségben

Az elmúlt évtizedek alatt rengeteg vita született már arról tudományos és áltudományos közegben, hogy az ősmagyaroknak, vagy úgy általában a magyarságnak mennyi köze van az egykori hunokhoz. Nagy hagyománya és történelmi jelentőségű nemzettudat-erősítő jellege van a hun-magyar rokonság bizonyításának. Egy korábbi, Csongrád-Csanád vármegyében, Szeged környékén előtalált aranykincslelet az, ami sokakat továbbra is tűzben tart az összetartozás jegyében. 

Számos szakértő van meggyőződve arról, hogy hazánk mai, illetve történelmi területén is rengeteg hun kincs található még, amelyek valamilyen úton-módon képesek igazolni a rokoni, genetikai feltevéseket a magyarokkal kapcsolatban. 

És persze még bíznak abban is, hogy egy napon előkerül majd Attila hun király sírja, koporsója is.

Mozgalmas volt az időszámításunk utáni 500-1000 esztendő Európa szívében, kiváltképpen a Kárpát-medencében, ahová csak a magyarok érkezése, majd végső gyökeret eresztése hozott állandóságot. Valójában a hunok és a magyarok rokonságát, közös magról való származását csak mi tartjuk számon, más országok és nemzetek nem eredeztetik ennyire egyértelműen a két népet egy ágról. 

Bár kétségtelen, hogy a nemzetközi történelemben is fontos, említésre méltó nép a hun, lévén Attilához (is) kötik a Nyugatrómai Birodalom szétesésének utolsó fázisát. 

A Hun Birodalom jelentős időt tölthetett Európa ezen részén, így nem is csoda, ha időről időre bukkannak fel egy-egy mezőgazdasági munkálat során, elsősorban a Dunától keletre leletek, síremlékek. Ilyen volt a Nagyszéksós-pusztán előkerült, hunokhoz kapcsolt aranytárgyak összessége is, amelyeket főleg az I. világháború előtt kezdtek nagy számban kifordítani a földből. 

A Szeged környéki feltárásokat nem más, mint a nagy író és muzeológus, Móra Ferenc vezette, aki nem kevésszer a helyi gazdálkodók, parasztok beszámolói alapján próbálta menedzselni az ásatások végzését. Sajnos Móra sem tudta gyakran megakadályozni, hogy a laikus magyarok hazahordják a kincseket. Ezekről a tárgyakról sokszor az egyszerű népek azt sem tudták, mennyire értékesek, gyakorta gyerekjátékként hagyták kallódni. 

Ilyen volt az az eset is, aminek „elszenvedője”...

„… egy 407 gramm súlyú, tömör arany nyakperec volt. Ezt egy 5 éves kisfiú találta a szőlőskertjükben, amely a tanyájukhoz tartozott. Mivel réznek hitték, a szülők a gyereknél hagyták, aki el is vesztette. Később csépléskor egy traktoros találta meg, aki ékszerészhez vitte, az pedig megmutatta az író Móra Ferencnek, a szegedi múzeum akkori igazgatójának.”

- írta tavaly év végén az agroforum.hu cikke.

Persze később, már Móráék után is folytatódtak a feltárások Csongrád-Csanád vármegyében, és számos helyi lakos talált a telkén, az építkezésén, a földjén számos, változatos (arany)leletet. Érdekesség, hogy a szabályozások és törvényi rendelkezések előtt a múzeumok még fizettek is a megtalálóknak az előtalált régiségekért, csakhogy azok megmeneküljenek az enyészettől.

A teljes igazság a nagyszéksósi aranykincsről: