Az egyik ország rátette a kezét a parajdi sóbányára, ám a székelyek visszaverték

Az elmúlt hetek sajnálatos sajtótémáját adta még a közbeszédben is a legendás parajdi sóbánya tragédiája. A hatalmas sótartalékkal rendelkező tárnák és a turista csalogató, egészséget ígérő bánya napok alatt az enyészeté lett. Évszázadok magyar, székely és román munkája lett szinte semmivé. A Korond-patak áradása, valamint a Küküllő folyó áldatlan eróziót jelentő hatása miatt a környék lényegében katasztrófa sújtotta helyszín lett. A Korond a bánya tetemes része felett zubogott eddig is, ám túlcsordulásával beáztak a járatok és a hatalmas, föld alatti terek.

A beázás pedig a kőzetrétegek között feloldotta a sót, ezáltal nagyon hamar rájöttek a hatóságok, hogy a bánya összeszakadó belső szerkezete nem fogja elbírni a ránehezedő nyomást. Mostanra a bánya nagy része beomolhatott, ám a jelentős veszély miatt eddig nem tudták felmérni a pontos károkat. A környéken lakók mindennapjai is borzalmas fordulatot vettek. Többen ihatatlan csapvízről számolnak be, lévén több tucat, magyarok lakta település is a Küküllőből nyeri közvetlenül vagy közvetve az ivóvízét.

Azonban a kioldott sóval vegyült édesvíz már túl savas az emberi fogyasztásra. 

Az élhetetlen körülmények ellenére a helyiek reménykednek, hogy az élet majd utat tör magának, és helyreállnak a dolgok, valamint, hogy valamilyen módon biztosított lesz a megélhetésük. Ugyanis nagyon magas azoknak a száma, akik vagy így vagy úgy, de a bányával kapcsolatos munkát látnak el. Az, hogy a mai napig erdélyi magyarok, székelyek és románok ezreinek ad kenyeret az asztalára, csak a régmúlt kitartásának köszönhető. 

Az 1526-os mohácsi vész után megindult az ország a lejtőn. II.

Lajos halálával uralkodó nélkül maradt az ország, a belviszályok pedig véres interregnumot vontak maguk után. Az ország nemességének egy része magyart akar látni a Magyar Királyság trónján, fején a Szent Koronával. Hazánk két pártra szakadt, ugyanis mások inkább abban látták a nemzet túlélésének a kulcsát, hogy "összeállunk" a Habsburgokkal. Ez fegyveres konfliktust szült a királyságon belül, a lehetőséget pedig köszönték szépen a törökök, akik 1541-ben szépen, csendben el is foglalták Budát, illetve az ország középső harmadát. 

Az osztrákok nyugatra szorultak, és bár a hatalmi viszonyok és szövetségek folyamatosan változtak a következő majdnem másfél évszázadban, kijelenthető, hogy az ország három részre szakadt. Keleten az Erdélyi Fejedelemséget az általános vélekedés az Oszmán Birodalom vazallusállamaként definiálja. A törökök számára egyébként nem volt könnyű kordában tartani a régi egységre vágyó erdélyieket, székelyeket. Pedig az autonóm tartomány soha többé nem volt már része az önálló Magyarországnak. Erdély vezetői a török uralom és Kárpát-medencei terjeszkedés idején sikeresen védték meg határaikat. 

A krónikák és a történelmi feljegyzések szerint a törökök főleg az 1600-as évek közepére világosodtak meg azzal kapcsolatban, hogy nem elég számukra az adó, amit beszednek Erdélytől.

Európa legnagyobb sótartalékára fájt a foguk, ami többek között az olyan helyszíneken rejtezett, mint a szóban forgó parajdi sóbánya. Azonban az olyan hős hazafiak, mint I. Apafi Mihály, nem engedtek a törökök túlerőjének. Igaz, a fejedelem látszólag nagy törökbarátnak mutatta magát. Még a szultán utolsó, Bécs elleni hadjáratának is részese volt, de harci cselekménybe szándékosan nem bonyolódott 1683-ban. Tudta jól, hogy nem fog támadni 5 ezer harcosával a Habsburgokra szent városára, ám azok korábbi árulása miatt örömmel szemlélte az osztrák pánikot. 

Végül maga Apafi Mihály volt az, aki önként és dalolva csatlakozott a nagy európai összefogáshoz, a Szent Ligához.

Aminek egyetlen célja volt, hogy kiűzzék a törököt az öreg kontinensről. Buda 1686-os visszafoglalása után azonban a fejedelmet szinte sokként érte, hogy a császári udvar figyelme egyből Erdély felé fordult. A Habsburgok átvették a hatalmas Erdély felett, és még évekig csak romlott a székelyek és magyarok életminősége, lévén azt osztrák adók még inkább megterhelték a népet. Ez akkoriban tovább rontotta az egyébként jól manőverező Apafi megítélését, aki 1680-ban halt meg. 

Csak egy perc - Ő volt I. Apafi Mihály: