Megtalálták a magyarok őshazáját, a föld mélye durva titkokat rejtett, végig rossz helyen keresték a tudósok?

A 19. század közepén még bőven széttagolt képet mutatott az Appennini-félsziget, a térség csak nyomokban emlékeztetett mai önmagára. A napóleoni háborúk után csak nagyon nehezen tért vissza a rend az olasz csizmába. Az olasz egység létrahozásáért 1860. után már egyre többen akartak tenni, és elhatározták, hogy az egykori római birodalom mintájára megpróbálják a királyság zászlaja alatt újra egyesíteni az államot.

Giuseppe Garibaldi forradalmár bizony nem csak az íróasztalnál, hanem a csatatéren is hajlandó volt tenni a vágyott olasz egység létrejöttéért. Mi magyarok pedig hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy hazánk nem csak Európában, de világszerte is az egyik legtöbb csatát és háborút látott nemzete volt már ekkoriban is. Így hát a segítséget kérő olaszok jó néven vették, hogy az 1867-es kiegyezés előtt sikerült a bécsi udvarnál elérni, hogy az engedélyezze a magyar légiós hadsereg alkalmazását.

Így került Dél-Itáliába, Nápolytól alig 100 kilométerre a Magyar Segély Hadsereg, amely kiváló erőkből állt.

A harcok közepette a ritka pihenőkre is megtalálta a kellemes elfoglaltságot a tisztek zöme. Ugyanis egy Máttyus Izidor nevű tüzér főhadnagy szorgalmazására, engedéllyel végeztek kutatást az ősmagyarokat illetően.

A magyar tisztek vezetésével zajlott feltáró munka ezen a régóta, már a bronzkorban is lakott területen. A település Rionero Lucania volt, ami a manapság Rionero in Vulture névre hallgat, utalva a közelben húzódó Vulture hegyre. Máttyus főhadnagy elképzelése szerint valami furcsa módon ezen a környéken éltek egykor a pelaszgok,

akiket a magyarok őseinek tekintett, ezáltal a környéket magyar őshazaként definiálta.

A tisztek és a katonák, amikor éppen nem az Olasz Királyság várva várt egybeforrasztásán dolgoztak, akkor leginkább amatőr régészeti feltárásokat vezettek a szepmuveszeti.hu cikke szerint. Az önkéntes magyar kutatók-történészek nem kevesebb, mint 27 darab vázát, edényt, kancsót tártak fel, amik valamikor a K.e. 4. vagy 3. századból, a Iucanus nemzet idejéből valók.

A tárgyak eredetét, a peszlagok utókorra gyakorolt hatását rengeteg utónemzet vallja magáénak. Szilágyi János Görgy, boltokban is kapható „Pelasg ősök nyomában” című művében nem kevesebbet állít többek között, minthogy

a magyarság eredete is ettől a dél-itáliai népcsoportból ered.

Talán kissé szakmaibb, és általánosan elfogadottabb nézet, miszerint peszlagok egykoron a görög városállamoktól függetlenül, de a mai Görögország partvidékein élő nép voltak. Sőt, egy ma is élő nemzetet is a peszlagok utódjainak tartanak. Ám az nem a magyar, hanem a szintén balkáni albánok.    

Az olasz egység, amihez a magyarok is hozzájárultak: