Ez volt Kádár János kedvenc vicce, ezzel pusztította munkatársait

Vajon mi történik, ha Rákosi egy szobában ül Kádár Jánossal, miközben a háttérben Hofi mesél? Elvileg egy történelmi kerekasztal-beszélgetés. Gyakorlatilag: egy politikai thriller, ahol a viccmesélés veszélyesebb, mint egy rossz vélemény a pártgyűlésen. A magyar történelem egyik legabszurdabb időszaka volt ez, ahol a humor nemcsak szórakoztatott, hanem túlélési stratégia is volt – már ha nem politika lett belőle.

Amikor a nevetés bűn volt

Az 1950-es években, Rákosi Mátyás regnálása alatt már egy rosszkor elsütött poénért is tíz körmös járt – csak épp nem az iskolában, hanem a bíróságon. Ha valaki Mátyás nevét és egy pesti viccet egy mondatban használt, már csomagolhatott. Egy jól sikerült tréfa akár hét évig is kísérhette az embert – börtönformátumban.

A rendszer nem szerette, ha a nép a saját módján dolgozza fel a nyomást. Aki mesélt, megjárhatta. Aki nevetett, szintén. Aki egy viccben említette Kádár János nevét, az jó eséllyel elesett a bónusztól – és ha nagyon rosszul járt, akár internálótáborba is kerülhetett.

Kádár: a legvidámabb barakk főnöke

A hatvanas évek beköszöntével Kádár János egy fokkal lazábbra vette a humorkordonokat. Kádár már nem gurult be minden tréfán, de csak akkor, ha azok nem róla szóltak.

A „baráti poén” műfaja ekkor virágzott igazán… Minden, ami a „gonosz Nyugatról” szólt, jöhetett. Minden, ami János "bácsiról", azt jobb volt zsebre vágni. Pedig humor volt dögivel – csak tudni kellett, mikor és hol meséljük el.

A kabaréban egyre több közéleti utalás jelent meg, de csak finoman. A politika ebben az időszakban már rájött, hogy jobb, ha engedi egy kicsit kifújni a szelet a társadalom tüdejéből. Egy kis nevetés nem árthat, ha a megfelelő irányból adagolják.

A poén, amitől kirázott mindenkit a hideg: Egy.

Kádár legendás vicce egyetlen szóból is állhatott. Joe hazafelé tartott új feleségével, Maryvel, amikor a ló háromszor is megbotlott. Az első botlás után Joe csak annyit mondott: „Egy.” Amikor a ló másodszor is megbotlott, Joe ismét válaszolt: „Kettő.” Végül, amikor a ló harmadszor is elesett, Joe nyugodtan megjegyezte: „Három”, majd lelőtte a lovat. Mary megrökönyödve kérdezte: „Miért kellett lelőni szegényt egy ilyen apróság miatt?” Joe válasza rövid és tömör volt: „Egy.” Kádár ezt a viccet többször is elmesélte munkatársainak, és az „Egy!” szót később elég volt kimondania, hogy mindenki pontosan értse: nincs több próbálkozás, se lóként, se beosztottként.

Amikor a rendszer viccet gyártott – szó szerint

Nem minden tréfa született titokban. Az agitprop osztály maga is gondoskodott arról, hogy „pozitív hangulatú” viccek terjedjenek. Ezekben persze Mátyás sosem hibázott, Kádár mindig megértő volt, a politika pedig kizárólag bölcs és gondoskodó kezekben volt.

A Ludas Matyi évtizedeken át hozta a kívánt irányt: a Nyugatot cikizték, a házasságokat ünnepelték, és mindenki jól érezte magát – legalább a karikatúrában.

Hofi Géza, a nem hivatalos népszóvivő

A rendszer legnagyobb tréfamestere kétségkívül Hofi Géza volt. Kádár állítólag rendszeresen hallgatta, de amikor a saját nevét hallotta, talán halkabbra vette a rádiót. Humor volt ez a javából, nem a propagandaízű fajta. Olyan, amit a nép magáénak érzett. Mert míg a hivatalos politika igyekezett kordában tartani a véleményeket, Hofi minden egyes fellépésével kinyitotta a szelepet.

És ma?

Azt hihetnénk, a történelem már csak emlék. De ha újra előkerül egy politikai poén, és egy Rákosi elvtárs vagy Kádár szintű figura lenne a célpontja, sokan még ma is inkább a fejüket vakargatnák, mintsem felnevetnek. A bizalmatlanság reflex maradt – de legalább már nem jön a fekete autó.