Rómában megitták a gladiátorok vérét, most fogsz a pad alá esni, hogy miért

A gladiátorok nem csupán a nép szórakoztatására ontották a vérüket az arénában – a vesztesek testéből csapolt vért gyakran gyógyító csodaszerként árusították a nézőknek. A rómaiak úgy hitték, hogy a friss, még meleg vér elfogyasztása különösen hatékony az epilepszia ellen. A források szerint a szokás i. sz. 1. és 6. század között virágzott, és olyan neves római szerzők is megemlítették, mint Aulus Cornelius Celsus és Plinius.

Az elmélet szerint az epilepszia – amelyet akkoriban is egy titokzatos és rettegett betegségnek tartottak – a test belső egyensúlyának megbomlása miatt alakult ki. A harcosok vére azonban, amely a rómaiak szemében az erőt, bátorságot és vitalitást szimbolizálta, úgy hitték, helyreállíthatja ezt az egyensúlyt.

Etruszk hagyományból római szertartás

A szokás gyökerei az etruszkokhoz vezethetők vissza, akik a gladiátor harcokat eredetileg temetési rítusként űzték.

Az elhunytak tiszteletére rendezett véres viadalok során azt hitték, hogy a kiontott vér a túlvilágra vezető útra segíti a holtakat. A rómaiak azonban ezt a vallási rituálét pragmatikusabb célokra fordították és a harcok elvesztőinek vérét orvosi céllal kezdték fogyasztani.

Amikor a gladiátorviadalokat i. sz. 400 körül betiltották, az epilepszia elleni "kezelés" nem szűnt meg – a rómaiak ezután a kivégzett bűnözők vérére tértek át.

Tudományos „magyarázat” és orvosi ajánlások

A gladiátorvér „gyógyító hatásáról” több ókori szerző is írt:

Az ókori orvoslásban számos megdöbbentő és ma már elképzelhetetlennek tűnő módszert alkalmaztak az epilepszia kezelésére.

Celsus (i. sz. 40) egyik feljegyzése szerint sok epilepsziás beteg állapotában javulás következett be, miután frissen kicsorgó gladiátorvért ittak. Ezt a szertartásosnak mondható "kezelést" azzal magyarázták, hogy az erős, harcedzett férfiak vére valamilyen módon átörökítheti életerejüket a beteg szervezetébe.

Scribonius Largus (i. sz. 50) tovább finomította ezt a módszert és szigorúan szabályozott „kezelési protokollt” dolgozott ki. A pácienseknek 30 napon keresztül, napi három kanálnyi gladiátorvért kellett elfogyasztaniuk, hogy a kúra igazán hatékony legyen.

Plinius (i. sz. 70) szintén említést tett erről a különös gyógymódról, azonban már ő maga is kétkedve fogadta a módszer valódi hatásosságát. Bár a gladiátorvért varázslatos gyógyírként tartották számon, ő azt feltételezte, hogy inkább egy babonán alapuló hiedelem lehet, mintsem tudományosan igazolható kezelés.

A későbbi orvosi feljegyzések szerint Aretaeus és Alexander of Tralles (i. sz. 6. század) már nemcsak a gladiátorok vérét, hanem az elhunytak máját is ajánlották epilepszia elleni szerként. Az elmélet szerint a friss emberi máj elfogyasztása tovább fokozhatta a beteg szervezetének regenerációs folyamatait.

Brutális betegség, még brutálisabb „kezelés"

A gladiátorvér mellett sok más hajmeresztő orvoslási módszert is alkalmaztak az ókori Rómában.

 

Az egyik bizarr ősi hiedelem szerint a leégett emberi csontok hamuját borba keverve fogyasztották, abban a hitben, hogy gyógyító hatással ér fel a bordó elixír.

Egy másik, hasonlóan hátborzongató szokás során szerint a kivégzett emberek véres rongyait elégették, majd az így keletkezett hamut ugyancsak borral elegyítették és különféle betegségek, köztük az epilepszia ellen, ellenszerként alkalmazták. Emellett egyes kultúrákban elterjedt gyakorlat volt, hogy forró vassal égettek sebeket a koponya környékén, azt remélve, hogy ezzel elűzhetik a „gonosz szellemeket” és megtisztíthatják a testet a rossz hatásoktól.

Az orvostudomány fejlődésével ezek az elképzelések természetesen eltűntek, de a gladiátorvér-fogyasztás évszázadokig tartotta magát.

Miért hitték el az emberek?

Az egyik oka ennek a makacs hagyománynak az lehetett, hogy az epilepszia rohamszerűen jelentkezik, és a betegek állapota olykor magától is javulhatott. Ha valaki pont egy gladiátorvér „kezelés” után nem tapasztalt rohamot egy ideig, könnyen hihette, hogy a módszer működik.

Bár ma már elképesztőnek tűnik, hogy az ókori rómaiak ennyire bizarr és kegyetlen gyógymódokhoz folyamodtak, akkoriban ez egy teljesen elfogadott „kezelési” formának számított. Ebből kiindulva, feltevődik a kérdés, hogy milyen mai orvosi eljárásainkra fognak hasonlóan rácsodálkozni néhány ezer év múlva?

Az alábbi videó bemutatja pergamoni Galénosz történetét, akinek kísérletei és felfedezései megváltoztatták az orvostudományt: