Kiderült a legmagyarabb szóról, hogy nem is az

A finnugor nyelvek családjába sorolt magyar nyelv igen gazdag és árnyalt szókinccsel rendelkezik. Az alapszavaink többsége igen régi, finnugor eredetű, a hal, a ház, az apa, anya kifejezések, illetve a számaink is mind-mind sok ezer éve keletkeztek és vannak használatban.

Néha a megérzésünk cserben hagyhat bennünket, hiszen olyan szavakat is ősieknek gondolhatunk, amelyek valójában nagyon is fiatalok. A liba szavunk például középkori képződmény, a szárnyasok hívására, terelgetésére szolgáló szóból alakulhatott ki. Ennek is van azonban ősi formája, mégpedig a lúd, amit viszont ma viszonylag ritkábban használunk, hiszen van helyette más.

A népmesék gyakori „kelléke” a hamuba sült pogácsa, és ebből – szintén elhamarkodottan – arra következtethetünk, hogy a pogácsa megnevezés is régi, akár finnugor örökség lehet. Ez azonban egyáltalán nincs így, a szóban forgó étel, illetve maga a szó is idegen eredetű, hiába érezzük szinte a legmagyarabbnak.

Az Új magyar etimológiai szótár szerint a pogácsa szavunk első ismert említése a 14. századból származik. Vagyis I. (Nagy) Lajos király idejéből, aki az Anjou-dinasztiából származott, vagyis még arra sem vághatunk fel, hogy az elnevezés az Árpád-korban is használatos volt.

Az omlós, kerek, apróbb süteményt jelölő pogácsa szavunk délszláv jövevény. A „pogača” kerek, kovásztalan lepényt, tortát, süteményt, kalácsot egyaránt jelentett. Hogy mi bennük a közös? Hát az, hogy mindegyiket sütni kellett, így nem csoda, hogy az olasz focaccia/fogaccia kifejezésekkel is rokonságba hozzák. Ebben pedig az olasz fuoco (azaz tűz) és latin focus (tűzhely) szavakat ismerhetjük fel, vagyis ismét eljutottunk a kemencében sütés témájához.

Ugyanezt a témát dolgozta fel hangulatos Facebook-videójában az egyik magyar pékség is. Jó ötlet, hogy nem szimplán a portékájukat reklámozták, de egy kis nyelvészeti csemegét is kínáltak mellé a nézőknek, vásárlóknak.

A videóért KATTINTS IDE!