Kiolvadt egy több ezer éves múmia, beszéltetni kezdték a tudósok

Egy 5300 éves hang digitális újjászületése

Nemrégiben kutatóknak sikerült rekonstruálniuk Ötzi, az 5300 éves jégember hangját, méghozzá úgy, hogy digitálisan újrateremtették a hangképző szervrendszerét. Ez a technológiai áttörés igen ígéretes: elvileg más mumifikálódott maradványok hangját is hallhatóvá teheti. De hogyan működik ez pontosan, és milyen további lehetőségeket rejt magában?

Amikor egy magánhangzót képzünk, három fő anatómiai egység játszik kulcsszerepet: a tüdő, a gége és a garatból, valamint a szájüregből álló „hangcső”. A tüdő biztosítja az a légáramot, amely a hangképzés alapját adja. Ha ez a légáram túl gyenge, akkor hang helyett csak suttogást kapunk.

A gége (vagyis a hangszalagokat tartalmazó „hangdoboz”) a tüdő és az ajkak között helyezkedik el, a jól ismert Ádám-csutka mögött. A kívülről tapintható porc védelme alatt találjuk a hangszalagokat: ez a két, ajakhoz hasonló, puha szövet fut az Ádám-csutkától a légcső hátsó részéig. Ezeket a szalagokat teljesen össze lehet zárni, vagy éppen csak annyira, hogy épphogy érintkezzenek. Ha ebben az állapotban levegőt fújunk át rajtuk, akkor vibrálni kezdenek - ez a rezgés az alapja a magánhangzók hangjának.

A hangcső, mint hangformáló eszköz

Minden ember természetes hangmagassága attól függ, milyen hosszú és vastag a gégéje és a hangszalagjai. Ez az az alaphang, amely akkor hallatszik, amikor nem erőltetjük a beszédet, és a gégénk izmai nyugalmi állapotban vannak. A nők hangszalagjai általában rövidebbek és vékonyabbak, ezért természetesen magasabb hangon beszélnek, mint a férfiak.

Ha a légcsövünk közvetlenül a gége fölött érne véget, akkor csak egy „zümmögő” hangot tudnánk kiadni. Ennek a zümmögésnek a legalacsonyabb frekvenciája határozza meg a természetes hangmagasságot, de sok magasabb frekvencia is jelen van benne. Az, hogy ezekből a rezgésekből milyen hangot hallunk, már a hangcső formáján és méretein múlik.

A jégember és a hangja

Ahhoz, hogy meg tudjuk mondani, hogyan szólhatott Ötzi, ismernünk kell a hangszalagjai hosszát és vastagságát - ez árulja el a természetes hangmagasságát. Nem ártana még tudnunk a hangcsövének hosszát és keresztmetszetét is, hogy megállapíthassuk, milyen rezonanciái voltak. Mivel Ötzi nyelve és ajkai csak egyetlen, „megfagyott” pozícióban maradtak fenn, így csupán egyféle magánhangzóra következtethetünk közvetlenül. Ha azonban ismerjük a nyelve méretét és azt, hol csatlakozott a légcsőhöz, akkor rekonstruálhatjuk, milyen más csőformákat volt képes létrehozni, és ezekhez milyen hangok társulhattak.

De hogyan lehet mindezt ilyen részletességgel megismerni? Meglepően egyszerűen: egy CT-vizsgálat (komputertomográfia) segítségével. Ez az eljárás röntgensugarakat használ a test belső szerkezetének nagy felbontású leképezéséhez, így pontosan megmérhetjük az összes szükséges anatómiai jellemzőt. Ezután egy számítógépes modellt készíthetünk, amellyel szintetizálni lehet Ötzi lehetséges hangját.

A mumifikált maradványok röntgenes vizsgálata nem új keletű: Walter König már 1896-ban alkalmazta ezt a módszert, nem sokkal a röntgensugár felfedezése után. A CT-alapú vizsgálatok körülbelül 40 éve folyamatosan fejlődnek, az utóbbi évtizedben pedig rendkívül népszerűvé váltak, ugyanakkor Ötzi esetében alkalmazták először a CT-adatokat konkrétan hangrekonstrukcióra.

Egy 2013-as tanulmányban 137 múmiát vizsgáltak meg CT segítségével, és kimutatták, hogy ellentétben a korábbi feltételezésekkel, az érrendszeri betegségek már az iparosodás előtti időkben is gyakoriak voltak.

Ugyanez a módszer a beszéd szempontjából is felbecsülhetetlen értékű információkat adhat a mumifikálódott testek hangképző szerveiről. Ha elegendő számú különböző múmiát vizsgálnánk így, még hangbeli trendeket is megfigyelhetnénk, például azt, hogy hogyan változott az emberek természetes hangmagassága az étrend és a testalkat változásai mentén.

Így nézhetett ki Ötzi még élő korában:

forrás: theconversation