A félelemre éhező turistákat várja a halál fekete tengerpartja

Évtizedekig tartó rossz előjeleket követően egy késő nyári délutánon végleg megpecsételődött a Vezúv lejtőin és lábánál élők sorsa. A viszonylag fiatal vulkán nem bírta tovább, és gyakorlatilag felrobbanva emberek ezreit ölte meg pillanatok alatt, hogy aztán még bő kétezer évvel később is legendás katasztrófaként emlegethessük a Kr. u. 79-es eseményt. Akkoriban a környék a Római Birodalom egyik leggazdagabb, legnépesebb területe volt. Az emberek a korábbi vulkáni működésnek köszönhetően olyan talajon gazdálkodhattak és folytathattak mezőgazdasági termelést, amely rendkívül jótékony hatással volt a szőlő-, és citrusfélék termesztésére.

A rossz ómeneket azonban képtelenek voltak komolyan venni. 

Ugyanis a helyiek már megszokták azt, hogy néha kisebb földrengések keltik fel őket álmukból, így azoknak különösebb jelentőséget. Bár akadtak olyan földmozgások néhány évente, melyek azért igencsak jelentős károk okozására voltak képesek. 79. nyarára azonban olyan, mára már egyértelmű jelek mutatkoztak, melyeket akkor hittek inkább isteni jeleknek, semmint a természeti erők felkorbácsolódásának. Azon a nyáron szinte folyamatosan morajlott a talaj, a kutak temérdek mennyiségben száradtak ki, és a vulkán is gőzöket, gázokat engedett magából. 

Augusztus 24-én pedig megindult a végzetes láncreakció. A Vezúv a saját feszítő magmája és a talajszint alatti, felforró vízrétegek energiájától hatalmas robbanásban tulajdonképpen megsemmisült, hogy aztán azonnal újjá is szülessen egy sokkal nagyobb kráter képében. Ekkor alakult ki körülbelül kilencven százalékosan az az arculata, mely ma is jellegzetes látképe a Nápolyi-öbölnek, ezáltal nyújtva igazodási pontot mind az olaszoknak, mind a külföldi turistáknak. Ezen a napon, illetve 25-én hatalmas pusztítás söpört végig a Vezúv környékén. A lávafolyam inkább csak az infrastruktúrában okozott károkat, az emberi életeket javarészt a többszáz kilométer per órás sebességgel végig söprő forró hamu vette el. A forró gázok szintén halált jelentett minden közelben élőnek. 

A mai olaszok elődei ugyan igyekeztek menteni honfitársaikat, ám kevés olyan hajós volt, aki látva a monumentális 20-30 kilométeres magasságba törő hamufelhőt, vette a bátorságot, hogy partraszálljon a tenger felől. Herculaneum parton fekvő településén körülbelül 300-an rekedtek a tenger felé néző csónakháznál, várva a segítséget. Azonban azt hiába várták, kitartásukat nem díjazta a halál, mely utolérte őket.

A 300 csontvázat rejtő régészeti leletegyüttest csak harminc-negyven évvel ezelőtt fedezték fel.

Igaz, maguk a romok is csak az 1700-as években kerültek újra előtalálásra. Érdekesség, hogy még 2021. után is zajlottak a szó szerint megdermedt halálpillanatát megörökítő csónakház feltárási munkálatai. És csak tavaly nyáron értek véget azok a folyamatok, melyek során a leleményes olaszok helyreállították Herculaneum akkori kikötőrészletét, és azt újra megnyitottak a turisták előtt. Még a fekete, vulkáni lerakódással átitatott partot is restaurálták a szakemberek, és friss tengerihomok-réteggel tették olyanná, mint az volt a híresen hírhedt 79-es kitörés előtt volt.