Kádár kedvenc filmje lett, pedig a rendszer legkínosabb arcát mutatta meg, majdnem betiltották a magyar filmet

A Balaton-felvidéki Kajtár család élete nagy pillanat előtt áll: vendégül láthatják a „nagyon fontos városi elvtársat”, aki olyan hatalommal bír, hogy még a helyi tyúkok is tisztelegnek előtte, amikor belép a faluba. András Ferenc Veri az ördög a feleségét című, 1977-es szatírájában a Kajtárok ettől az egyetlen ebédtől várják a társadalmi felemelkedést. Nem diploma, nem munka, nem szorgalom – hanem tyúkhúsleves és benyalás.

Kajtár Jolán (Pécsi Ildikó), a vidéki vendéglátás önjelölt koronázatlan királynője, zseniális ötlettel áll elő: meghívja a főnökét és annak komplett pereputtyát, hogy együtt ünnepeljék augusztus 20-át a falusi rokonoknál. Ez kb. olyan, mintha valaki azt mondaná: „Gyere át, hozd a családod, van nálunk szúnyog és pálinka, a kettő együtt garantáltan életre szóló élmény!”

Meg is érkezik Vetró Géza (Constantin Anatol), a munkamániás pártfunkcionárius, aki a Balaton-felvidéken abban reménykedik, hogy talán öt percre kikapcsolhatja az agyát – bár valószínűbb, hogy inkább csak a gyomrát kapcsolja ki a helyi konyha jóvoltából. Mellette ott feszít a feleség (Spányik Éva), aki minimum háromszor elgondolkodik rajta, hogy miért nem maradt inkább otthon, és a lány (Szakács Zsuzsa), aki szemmel láthatóan nem erre a programra vágyott.

Kajtárék mindent beleadnak: egyszerre akarnak luxusvendéglátóként tetszelegni, túlélni a rohamot, és persze közben egy kis előnyt is kicsikarni maguknak. Ez persze annyira egyszerű, mintha valaki fél lábon próbálna libát tömni, mert a két család életmódja és értékrendje kb. annyira kompatibilis, mint a pacalpörkölt a vegán étrenddel. Így aztán a nap tele van kínos mosolyokkal, erőltetett bókokkal és olyan helyzetekkel, ahol az ember legszívesebben a szőlőkarók közé rohanna.

A vendéglátás nem alakul fényesen: hiába a húsleves, hiába a tökös-túrós rétes, ha a vendég Vetró minden falatnál úgy érzi, hogy az életét kockáztatja. Migrén, gyomorgörcs, felesége hisztije – Kajtárné hiába mosolyog, már rég ciki a helyzet. És minél nagyobb a ciki, annál jobban próbálják benyalni magukat: ez a film valójában a magyar törtetés Michelin-csillagos menüsora.

A nagy finálé természetesen a lakoma, ahol mindenki egyszerre próbálja bizonyítani: „Nálunk bizony van húsleves, van rétes, van bor, és ha beledöglesz is, enni fogsz belőle!” Vetró elvtárs, a szegény gyomorbajos hős pedig kénytelen végigzabálni a teljes menüt, miközben valószínűleg a saját emésztőrendszere ellen forradalmat szervez a testén belül.

A groteszk realizmus itt nem csupán stílus, hanem maga a magyar valóság. Olyasmi, amit mi csak „hétköznapnak” hívunk. Ahogy Forman Fekete Pétere vagy Menzel Szigorúan ellenőrzött vonatai megmutatták a cseh kisember bénázásait, úgy mutatja meg András Ferenc a magyar ember örök stratégiáját: „talpnyalással a jövőbe!”

Az egész film maga a Kádár-korszak szupermarketes akciója: kapsz egy kis gulyáskommunizmust, mellé egy adag családi veszekedést, plusz bónuszban egy görbe tükröt, amibe ha belenézel, inkább elfordulsz, nehogy meglásd magad. Vetróék és Kajtárék egymásban azt látják, amit szeretnének: a másik életét. Csak épp azt felejtik el, hogy belül mindenki ugyanott tart – a nagypapa a múlton rágódik, a szülők a tévét nézik és anyagiakról ábrándoznak, a fiatalok meg arról, hogy egyszer végre kiszabadulhatnak ebből a képmutató dzsemboriból.

A Kajtárné (Pásztor Erzsi elementáris alakításában) minden háziasszonyok anyja: rántott húsban hisz, pálinkában reménykedik, és abban, hogy a migrénnel és gyomorfájással küszködő főnök majd elintézi a család félhülye fiának, Pityunak a jövőjét. Pityu ugyanis „aranykezű kőfaragó”, ami magyarul azt jelenti: semmihez sem ért, de legalább a szakmunkásképzőt se bírta elvégezni. Anyja viszont makacsul próbálja csodagyereknek eladni, ami körülbelül olyan, mintha egy döglött varangyot próbálnál francia csigaként tálalni.

A komikum nem abból fakad, hogy a szereplők idióták – hanem hogy túlzottan is ismerősek. Pityu a tipikus „tróger”, akinek a szülei mégis zsenit látnak benne, mert hát „az én fiam!”. Vetró a tipikus főnök, aki utál mindent és mindenkit, de azért leül az asztalhoz, hogy más főztjét kritizálhassa. Kajtárné pedig az örök magyar túlélő, aki vérrel-verejtékkel harcol, hogy aztán másra irigykedhessen.

És közben jönnek a zseniális beszólások: „Iszik, mint egy kimenős baka!” – mondja Vetró, amikor lánya épp szivárványt okád a nappaliba. Itt a humor nem erőltetett poénkodás, hanem maga a valóság: olyan, mintha bármelyik magyar családi ebédet rejtett kamerával rögzítettek volna.

A film kíméletlenül mutatja meg, amit mi is jól ismerünk: a törtetést, a „mutyizást”, a „dögöljön meg a szomszéd tehene” mentalitást. Mert hiába a szocialista egyenlőség-duma, a valóságban ugyanúgy megvolt a „miénk a nagyobb ház, neked meg csak migréned van” típusú versengés. És a legszebb: mindenki mosolyog, miközben legszívesebben kést döfne a másik hátába – természetesen csak képletesen. (Na jó, néha szó szerint is.)

A forgatás a Balaton-felvidéken zajlott, ahol a szőlő, a naplemente és a bogrács szentháromsága adja a háttérdíszletet. Koltai Lajos operatőr mindezt olyan bensőségesen örökítette meg, hogy a néző már-már elhiszi: tényleg jó itt élni – persze csak addig, amíg nem kell belépni a konyhába, ahol három nő egyszerre gyúrja a rétest és a világfájdalmat, miközben elfogy pár pohár pálesz. Ez a jelenet rövid időre azt a látszatot kelti, hogy a női szolidaritás még a rendszer abszurditásán is átívelhet, de aztán mindenki visszazuhan a maga kis nyomorúságába.

A filmet először betiltották volna – hiszen mi más illene jobban a rendszer imázsához, mint a cenzúra? – de aztán jött Kádár János, megnézte a balatoni nyaralóban, és váratlanul jót mulatott rajta. Ha a főnök nevetett, akkor mindenki másnak is kötelező lett, úgyhogy mehetett a mozikba.

A Veri az ördög a feleségét végül elnyerte a Karlovy Vary-i fődíjat meg a Humor-díjat, és máig ott trónol a magyar groteszk szatírák panteonjában. A Veri az ördög a feleségét ma is ugyanolyan aktuális, mint ’77-ben. Ez nem nosztalgia, hanem tükör. Olyan film, ami egyszerre mutatja be a család, a rendszer és a gyomor tragikomédiáját – és közben azt is, hogy a rétes soha nem csupán egy sütemény, hanem a magyar túlélési stratégia édes metaforája. Isten éltessen minden Pistát!

A film egy részlete itt megtekinthető: 

Forrás: Relic Hunter