Így lett kultusz a 42 éve bemutatott film, amit minden magyar kívülről fúj

„Alan: Nézd csak ,találtam valamit, azt hiszem ehető.

Charlie: Mi van ráírva?

Alan: Azt mondja „Csak a Puffin adhat erőt és mindent lebíró akaratot.”

Charlie: Dobod el!?!?!?”

1981-re készült el a legendás Sergio Corbucci, a legendás spagettiwestern-rendező zseniális ötleten alapuló alkotása, ez az egzotikus szigeten játszódó kincskeresős kaland-vígjáték.

A már megszokott – rengeteg Spencer-Hill filmben felbukkanó – mellékszereplőink ezúttal bennszülöttek, bőrdzsekis kalózok és bónuszként egy kissé eltévelyedett japán katona bőrébe bújva nehezítik meg imádott hőseink dolgát. Bud Spencer és Terence Hill tizennegyedik közös filmjét, a Kincs, ami nincs című vígjáték, ami azóta nemcsak kultikus darabnak, de a legendás páros egyik legfontosabb ikonikus produkciójának is számít. Bár a film magyar címe picit ferdít, hiszen eredeti címe olaszul: Chi trova un amico, trova un tesoro, ami annyit tesz „Aki barátot talál, kincset talál”.

Jómagam is azok közé tartozom, akik imádták a Bud Spencer - Terrence Hill vígjátékokat, gyermekkorom meghatározó ikonjai. De egy filmjük sem tudott annyira lekötni, mint a Kincs, ami nincs. Milliószor láttam, mindmáig bármikor tudok idézni belőle, és ahogy elolvasom/meghallom valahol a címét, máris felcsendül a klasszikus zenéje a fejemben, amit órákig képtelen vagyok dudorászni.

Ha nem is tökéletes vígjáték a Kincs, ami nincs, mégis megvannak benne azok kihagyhatatlan momentumok, amelyek a duó filmjeiben mind felbukkannak. Például az a megunhatatlan felállás, hogy Hill folyton szívta Spencer vérét, módszeresen tudott az agyára menni, akinek higgadtsága is pont eddig tartott. De végül összefognak, mert csak így nyerhetnek, hiszen több ököl több pofont oszt. Azokból pedig, mint tudjuk, akad bőven, szó szerint megszámlálhatatlanul sok.

Túlzások vannak benne bőven, kezdve a kalózokkal, illetve a szereléseikkel, mert azok már régen is a rossz vicc kategóriába voltak sorolhatók. Nem ront az élményen, főleg ha az ember tudja a helyén kezelni, viszont mai fejjel még inkább megmosolyogtató tud lenni. Akit viszont nem tudok kifogásolni, akármennyire is túlzás maga a karaktere, az Anulu, a bennszülött. Nem tehetek róla, nyilván a nosztalgia-faktor beszél belőlem, de minden megnyilvánulása nálam egy konstans felröhögés.

Alan (Terence Hill) a lóversenyek megszállottja, aki feléli nagybátyja, Brady (Herbie Goldstein) megtakarításait és bajba is kerül a tartozásai miatt. Az uzsorások üldözőbe veszik, így kénytelen menekülőre fogni a dolgot és egészen a kikötőig jut, ahol Charlie (Bud Spencer) a tengerész épp egy, a Puffin lekvárgyártó cég által szponzorált világkörüli hajóútra készül. A nagy sajtóesemény okozta sürgés-forgás közepette felpattan a nagy szakállas kapitány vitorlására, hogy ott leljen menedékre. Mindeközben megtudjuk, hogy Brady régóta megszállottja egy legendának, miszerint létezik egy mesés kincsről, amelyet a Csendes-óceán egy elhagyatott szigetén rejtettek el.

Sergio Corbucci utolsó filmje a párossal több szempontból is rendhagyó lett.

Egyrészt Terence Hill itt nem egy intelligens manipulátort játszik, gyakran ugyanolyan kiszolgáltatott Bud Spencer karakterének, mint ahogy az a legtöbb filmjükben fordítva van. De szokatlan alakítást nyújt Salvatore Borghese is, aki most nem a főszereplők ellensége, hanem segítőtársa, ráadásul nem a bűnözők vezére, hanem a sziget fekete báránya, a Mama szellemi fogyatékos fia, Anulu. Bár Spencer a szokásos formáját hozza, sőt különösen jól érzékelteti az emberi lélek magányát a Föld végtelen óceánját járva.

Másrészt a főszereplők most teljesen ki vannak szakítva a megszokott környezetükből, ami úgy is gondot okoz, hogy hamar megtalálják a közös hangot az őslakosokkal. Az egész film a klasszikus képregények stílusát és ívét követi (elég csak arra a némafilmes szekvenciára gondolni, amikor a két hajótörött táplálékot próbál szerezni), ami szintén egyedülállóvá teszi az életműben. És persze a szereplők sem mindegyik filmben vezetnek tankot, majd zuhannak le egy repülővel.

A mit sem sejtő Charlie nekivág a nagy útnak és hajója már a nagyban szeli a habokat, amik felfedezi, hogy potyautas van a fedélzeten. A kapitányt nem nehéz kihozni a sodrából (Paquitónak, a papagájnak, aki elkíséri őt, ez többször is sikerült) és Alannek már puszta léte feldühíti, így majdnem a cápák között végzi. Csodák csodájára, a hívatlan vendégnek mégis sikerül valahogy megbékítenie Charlie-t…egészen addig, amíg ki nem derül, hogy nem csupán betolakodott, de még el is térítette a hajót. Ekkor újabb dulakodás kezdődik, amelynek az a vége, hogy mindketten a vízbe esnek, nem messze egy lakatlannak tűnő szigettől. Sikerül kiúszniuk a partra és igazából itt kezdődik közös kalandjuk, ami nem szűkölködik fordulatokban. És persze nem hiányozhatnak a Bud Spencer – Terence Hill filmekből ismert és kedvelt mellékszereplők sem – ki pozitív, ki negatív színben.

Pongo Pongo, ez a csodálatosan szép sziget elvileg valahol a Csendes-óceánon, Japán és az Egyesült Államok között fekszik, és a Második Világháborúban harcok folytak amiatt, hogy kinek a fennhatósága alá kerüljön. A valóságban ez aprócska föld természetesen nem létezik, ám olyannyira nem, hogy az itteni jeleneteket valójában az Atlanti-óceánhoz tartozó floridai Key Biscayne területén forgatták, amit autóút köt össze Miami városával és nagyon is civilizált terület (amolyan üdülőterület, hatalmas strandokkal).

A valósághoz már némileg közelebb áll Kamasuka (John Fuijoka nagyszerű színész, aki Michael Dudikoff mestere is volt az Amerikai nindzsában!), akinek karakterét egy volt japán tiszt ihlette. Ma már ugyanis tudjuk, hogy valóban létezett egy Onoda Hiroo nevű katona, aki Japán második világháborús kapitulációja ellenére továbbra is harcolt a Fülöp-szigeteki Lubang szigetén. 1974-ben, egyik korábbi parancsnoka közbenjárásával megtalálták és rábeszélték, hogy tegye le a fegyvert. Ugyanígy valódi a Puffin lekvár is, amit Németországban gyártanak, és a logója és mottója is ugyanaz, mint amit a filmből ismerünk.

A legendás páros által megtalált és működésbe hozott páncélautó természetesen sosem létezett a valóságban (talán látszik is rajta), hanem kifejezetten a forgatáshoz tervezték és rakták össze. Ugyanez elmondható a jelmezek és díszletek nagy részéről (a bennszülött kellékektől, a kalózok szerkóin át a japán erődig), és külön érdekesség, hogy a Terence Hill által viselt U.S. Air Force logós zubbony csak 1947 óta van forgalomban (szóval nem lelhetett rá a szigeten, amit 1944 körül hagytak ott az amerikaiak – pláne, hogy addig csak U.S. Army Air Force létezett).

Az immár 42. születésnapját ünneplő Kincs, ami nincs egyszerűen zseniális alkotás.

Mivel tényleg kultikus darab, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ugyanúgy lehet filmként is méltatni, mint bármely más alkotást. Kezdjük azzal, hogy a forgatókönyv briliáns (hárman is dolgoztak rajta, köztük maga Corbucci). Meg vannak benne a fordulatok, a meglepetések, a karakterek egyszerűen imádnivalóak és emeljük ki még egyszer és utoljára a Kamasuka-szálat, ami konkrétan egy szinttel feljebb helyezi a filmet a kincskeresős sztorik palettáján.

A képi világ és a humor szintén az erősebb Bud Spencer – Terence Hill produkciók közé teszi a Kincs, ami nincset – igaz, itt talán a verbális poénokból kevesebbet, a karakterek kinézetéből és viselkedéséből, a szituációs játékokból többet kap a néző, mint mondjuk az …és megint dühbe jövünk című film esetében. A zene minőségéről pedig csak annyit, hogy a La Bionda-alkotta album és főleg a The Fantastic Oceans komponálta főcímdal (Movin’ cruis’n) szinte mindenki számára ismert, annyira fülbemászó.

Kellene még ezek után bármit is mondani? Nos, talán annyit, hogy a Kincs, ami nincs tényleg kortalan film. És talán ez a legnagyobb erőssége. Miközben felnőttként ugyanúgy imádjuk, mint tíz éve, húsz éve, vagy harminc éve. Hiszen rólunk, magyarokról világszerte köztudott tény, hogy imádjuk a Bud–Terence filmeket. Munkásságuk fennmarad az utókor számára, s le merném fogadni, hogy még számos generáció fog felnőni klasszikusaikon. Jöjjenek képregény- vagy akciófilmek, bármilyen filmirányzat, de ez a két úriember olyan dolgot vitt véghez, mely örökre nyomot hagyott a filmtörténelemben.

A film egy részlete itt megtekinthető: 

Forrás: Relic HUnter