Halála után került elő Örkény legdurvább egypercese, csak saját felelősségre olvasd el

A 20. századi magyar irodalom bővelkedett az egyéniségekben, és az irodalmat egyedi oldaláról megközelítő újítókban. Azonban kevés olyan alkotó volt az egész egyetemes magyarországi művészetben, aki annyira bátran szembe szállt volna az elnyomó rendszerekkel, mint Örkény István. A nemzetközi hírnevet is elérő írónkat előbb a 30-as és 40-es évek szélsőjobboldali kirekesztése, majd az 50-es és 60-as évek egypárti diktatúrája számoltatta el.

Örkény még a 30-as években jutott el több európai nagyvárosba, és szívta magába az egyedi, irodalmi megközelítéseket. Azonban igazán jó egyperceseit valójában csak a második világháborút követően vetette papírra. A zsidó származású szerző ugyan tehetős, gyógyszerész-családba született a 10-es években, ám hamar megtanulta, hogy Budapesten csak akkor fog érvényesülni széles körben,

ha csakis a saját tehetségére hagyatkozik a növekvő antiszemitizmus alatt.

A háború utolsó éveiben, már túl volt egy sikertelen házasságon, majd a magyar hadsereg nyomában, munkaszolgálatosként egészen a Don-kanyarig szállították, mint feláldozható munkaszolgálatost. Szerencsére Örkény átvészelte mind az embertelen körülményeket és bánásmódot. Még azzal is kimondottan jól járt, hogy bár szovjet hadifogságba esett, onnan már egészen hamar, 1946-ban hazatérhetett. Igaz, alighanem hamar rájött, hogy túl sok jóra nem számíthat sem ő, sem hazája a „felszabadítók” részéről.

A háború utáni években megindult a művészi kiteljesedés útján Örkény, és még a magánéleti is rendeződni látszott.

Vállalt színházi dramaturgi, lektori munkákat, és megindult egy életen át tartó „szerelme” az egypercesei iránt. Ezeket a szeretett műveit minden újrakiadásnál átírta, javította, alakította. Mégsem volt elégedett, hiszen látta, hogy a totális kontroll felé robog az ország a szovjet befolyás fenyegető árnyéka előtt. 

Az 1956-os forradalomnak is aktív, támogató részese volt, ezért büntetésből egészen 1963-ig nem kaphatott olyan munkát, ahol az írói tehetségét kellett kamatoztatnia. Persze nehéz lenne elképzelni, hogy megelégedett azzal, hogy gyógyszermérnökként ténykedjen. A hivatalos álláspont szerint így volt. Nem dolgozhatott az igazi szakmájában, csak a családi örökségül kapott hivatást gyakorolhatta a néhai Örkény Hugó fia.

Mindennek ellentmond, hogy 1960-ban váratlan kötekedést indítottak meg irányába a Magyar Nemzet egyik nyári napon megjelent számában.

Annak is az első oldalán, ahol egy Tamás István nevű rendszert kiszolgáló inas-lelkű újságíró élcelődött Örkény Istvánnal. A Magyar Nemzet munkatársa Sztálinváros születésének 10. évfordulóját szerette volna megünnepelni egy tipikus, lejárató hangvételű cikkel az „egyperces atyaúristen” irányába. Tamás a szocialista sikerélmény fokozása gyanánt az egekig magasztalta a Duna partján épült iparváros alapítását, cikkének pedig a „tízesztendős város – évtized történelem” címet adta.

A gunyoros újságíró egy idétlen anekdotával szeretett volna jópofáskodni az olvasók előtt, mintegy kicsúfolva Örkényt. Az írót még csak meg sem nevezte történetében, mintha valamiféle jelentéktelen ember lett volna, ám mégis keserű irigységgel utalt személyére:

„… lejött egyszer Pestről látogatóba egy ismert tudós vagy művész – de író is lehetett, ki tudja ma már. Nevezzük a vendéget Szabónak. Csak nem a Szabó textilnagykereskedő fia tetszik lenni?… De igen, mondja a vendég. Erre kaján bizalmassággal a füléhez hajolt, és belesúgta: Nyavalya lesz itt, kérem, nem kohó…”

Persze Örkény reakciója nem késett sokat, és közvetlenül a lap főszerkesztőjéhez címzett egy levelet, minderről pedig a később kiadott novellában olvashattunk. Igaz, ezt az egypercest valójában nem is az írólegenda, hanem harmadik felesége, Radnóti Zsuzsanna írta.

Örkény eredeti levelében így állt a replika, amit roppant frappánsan írt meg:

„Nagy öröm ily kiválóan szerkesztett lap hasábjain megidéztetni, de még nagyobb lenne az örömöm, ha az idézet pontos lenne. Engedd meg, hogy ennek érdekében nb. lapodban az alábbi helyreigazítás közzétételét kérjem:
Ad 1. Nevem nem Szabó, hanem Örkény.
Ad 2. Néhai atyám nem textiles volt, hanem patikus.
Ad 3. Az illető nem nyavalyát mondott, hanem lófaszt. Pontosan ezt mondta: Lófasz lesz itt, nem acél.”

Végül, a több alkalommal is megjelentetett novellában már egy kicsit másként festett a mulatságos eszmecsere:

– […] Mikor lesz ebből kohó? […]
– Legyen nyugodt, író elvtárs. Augusztus huszadikán itt folyni fog az acél. Egyébként jól értettem? Örkénynek hívják az író elvtársat?
– Igen.
– A gyógyszerész fia?
– Igen. […]
– Ja úgy. Akkor elárulom, író úr. Lófasz fog itt folyni, nem acél.”

Részlet forrása: Az a bizonyos sztálinvárosi anekdota