Ezek voltak Ady Endre utolsó szavai és mozdulatai, egy nővér árulta el, aki ott volt vele a végzetes időszakban

Ady Endre élete fájdalmasan korán, mindössze 41 évesen ért véget, ma úgy mondanák, „hosszú, súlyos betegség után” hunyt el, 1919-ben viszont ennél még jóval drámaibb módon írták körül az ismert emberek utolsó óráit.

Az köztudott volt, hogy Ady régóta küszködött egészségügyi problémáival, 1918 telén azonban minden korábbinál egyértelműbbé vált, hogy nagy a baj. Szélütést kapott, ami ugyan nem volt súlyos lefolyású, beszéde ekkortól kezdve már csak nehezen volt érthető, nem sokkal később ráadásul a spanyolnáthát is elkapta.

Szanatóriumba kellett vonulnia

1919. januárjának elején már nem lehetett tovább halogatni, be kellett szállítani a városligeti Park Szanatóriumba, majd röviddel később a közeli Ligeti Szanatóriumba. Az orvosi vizsgálat dementia paralytica-t, vagyis akkori nevén „hűdéses elbutulást” állapított meg, úgy vélték azonban, hogy közvetlen életveszély nem fenyegette a költőt, még némi javulást is észrevettek.

Öccse, Lajos négy nappal a halála előtt ebben a tudatban indult haza. Csinszka azonban így fogalmazott, amikor beszállították Adyt a szanatóriumba:

„Tehetetlen vagyok. Végre engedek az orvosoknak, s bevisszük Károllyal a P-Liget szanatóriumba. Naponta kijárok hozzá…”

- fogalmazott, hozzátéve, hogy Ady folyamatosan azon aggódott, hogy „őrültek házába” viszik.

A búcsú szavai

Ady Endre érezhette, hogy a szanatórium lesz élete utolsó állomása, mielőtt bekerült volna, így búcsúzott:

„Semmit sem fordíthattok meg…”

Állítólag ezek voltak az utolsó szavai, a következő napokban pedig Csinszka szerint már nem akart tudni senkiről és semmiről:

„Amit mondanak megteszi, de nem beszél és mindég ijedtség van a szemébe. Engem mindég megismer, mosolyog, simogat”

- írta visszaemlékezéseiben.

Utolsó estéjén Papp Mariska ápolónő volt mellette, etette, borogatta a nagybeteg, lázas Adyt, aki hajnalban állítása szerint még bort kért, később azonban már nem szólt. Végül Január 27-én a reggeli órákban szervezete föladta a harcot, az ápolónő sírva értesítette az orvost. Dénes Zsófia, a költő egykori menyasszonya, barátja, és életének krónikása így emlékezett vissza arra a pillanatra, amikor utoljára látta őt:

„Ott fekszik a párnán, lehunyt szemmel, kisimult arccal. Fölény. Ez nem a dadogó Ady. Az igazi kerekedett felül. Most már csak az van itt, akit legelső ízben láttam. Aki több volt mindenkinél.”

Ady Endre és Csinszka kalandos szerelme sem merült feledésbe, egy évszázaddal később is a hazai költészet egyik fontos témája:

Forrás: Péter I. Zoltán - Ady Endre utolsó napjai és halála