Apja igénytelen paródiájának nevezte Petőfi Sándor egyetlen fiát az egyik legnagyobb magyar írózseni

Petőfi Sándor jelentőségét és tragikus sorsát mindenki ismeri, halálának rejtélye azonban évszázados titok, ami gyermeke életére is rányomta bélyegét. Pedig Petőfi rajongásig szerette Zoltánt, akit igazi hősnek tekintett, miután túlélte a betegségekkel teli gyermekágyi időszakot.

Petőfi így írt róla Zoltán fiam életrajza hét hónapos koráig című művében:

„Született Zoltán fiam deczember 05. 1848. déli tizenkettő órakor. Debreczenben, Ormós szabó házában, az utczára nyíló kapu melletti szobában, pénteki napon. Fiam is oly gyönge, olly hideg, olly kicsiny, mondhatnám, olly alaktalan volt, hogy első pillanatban halvaszületettnek véltem. Harmadnapos korában megbetegedett, s a betegség még inkább elcsigázta, de nemsokára felgyógyult, s azután szemlátomást gyarapodott”

– írta, hozzátéve, hogy állítólag már kéthetes korában, nagy erőlködések közepette fölült a gyermek.

Mindössze néhány közös hónap adatott nekik, mielőtt édesapját elragadta a halál, Zoltán pedig nem tudott megbirkózni ezzel a teherrel. Mindvégig kutatta a benne rejlő művészt, ám képtelen volt felülkerekedni az előtte tornyosuló akadályokon.

Szendrey Júlia sem bírt vele, a felcseperedő Zoltán végül nagybátyjánál, Petőfi Istvánnál nevelkedett. Megbukott az iskolában, majd kirúgták, és bár rövid ideig úgy tűnt, hogy jó útra tér, a mulatozás lett számára a menekvés. Kortársai csak érdekből barátkoztak vele, ő pedig megpróbálkozott a versírással és a színészettel is, de egyikben sem bizonyult túlzottan tehetségesnek.

Mindeközben tüdőbetegség döntötte le a lábáról, és bár nagybátyja próbált neki segíteni, nem 1870. november 5-én meghalt, mindössze 21 évet élt.

„Rokonszenves, kedves, derék fiú volt, de nem az, aminek mi fantáziánkban megálmodtuk, színésznek pedig éppen nagyon gyengécske volt az eszemadta, de azért becéző szeretettel rajongtuk körül valamennyien, és úgy hiszem, hogy jól is érezte magát, amíg nyugtalan lelke körünkből el nem szólította"

– emlékezett meg róla Blaha Lujza.

Kosztolányi Dezső szavai már jóval fájóbbak és keményebbek voltak:

„Vajon akart-e nagy lenni? Aligha. Egyáltalában semmit se akart. Egyetlen zseniális tette az, amit apja jegyzett föl, hogy kéthetes korában óriási erőlködéssel felült az ágyában. Azután semmi se történt. Gyerekes kapkodással másolja apja leggyöngébb verseit és az apja életét… Ez a fiú csak paródia, az apja igénytelen paródiája”

– fogalmazott.

„Gyorsan pergő változatban játssza le – sokszorosan megkicsinyítve – az apja életét”

– írta Kosztolányi.

Forrás: History magazin, Hamu és Gyémánt