Elfeledett magyar film a vérbe fojtott 48-as forradalomról, 17 évvel később hősies légió kísérelte meg újra lángra lobbantani a szabadságharc tüzét

Bár napjainkban a Most vagy soha! rendesen felkavarta az állóvizet a magyar történelmi filmek megítélésével kapcsolatban, volt idő mikor rengeteg hasonló témájú film készült Magyarországon. Ironikus módon épp a kommunista diktatúra idejében születtek a legmeghatározóbb, klasszikus értelemben vett történelmi filmek, melyek közül a legjobbak még ma is széles körben nagy népszerűségnek örvendenek.

Ezekben a filmekben gyakran egyszerre érvényesül az erős áthallásosság (Az ötödik pecsétben például végig kapitalistákról beszélnek, miközben világos, hogy indirekt módon a fennálló szocialista rendszer kritikájáról van szó), és a történelmi hitelesség - vagy akár éppen hiteltelenség.

A téma két legmeghatározóbb alakja közül Jancsó Miklós a konkrét eseményektől elvonatkoztatva, szimbólumokban gondolkodva fogalmazta meg gondolatait történelmi paraboláiban (Szerelmem, elektra, Még kér a nép, Szegénylegények, stb.) Várkonyi Zoltán pedig sokkal klasszikusabb eszközökkel dolgozva, történelmi témájú regényfeldolgozásaiban (Kárpáthy Zoltán, Egy magyar nábob, Egri csillagok, stb.) állított emléket a magyar történelem fontos pillanatainak.

Ha konkrétan az 1848-as forradalommal kapcsolatban keresünk filmeket, ugyancsak találunk igazi klasszikusokat, mint a még a Rákosi-korszakban forgatott Föltámadott a tenger, vagy a már a késő Kádár-korszakban készült a 80 huszár  Sára Sándortól, melyről itt írtunk korábban.

Akad azonban egy magyar film, amiről kevesebb szó esik, holott érdemes lehet a figyelemre, különösen a mai napon, mivel a Klapka légió erősen kötődik a levert és vérbe fojtott 48-as forradalomhoz.

A történet 1866-os porosz-olasz-osztrák háború idején játszódik, az 1967-es kiegyezés előtt egy évvel, amihez nagymértékben hozzájárult a légió története is. Az új konfliktus ismét felvillantotta Magyarország felszabadításának lehetőségét, ezért Klapka György tábornok Bismarck porosz kancellár támogatásával magyar emigránsokból, lengyel katonákból és porosz dezertőrökből álló, 1500 fős sereggel kísérelte meg visszafoglalni Komárom várát.

Miklós Hajdufy 1983-ban dolgozta fel a történetet egy TV-film formájában, ami - csakúgy, mint a korszak TV-filmjeinek jelentős része - szinte teljesen a feledés homályába merült. Pedig rendkívül érdekes témákat feszeget, miközben kiállásában sincs mit szégyellnie a Tordy Géza és Törőcsik Mari főszereplésével készült filmnek.

A film kulcsjelenetében a következő rendkívül áthallásos párbeszédet hallhatjuk, ami nyilvánvalóan legalább annyira szólt a késő Kádár-korról, mint a monarchia idejéről - ám olyan univerzális megállapítás, hogy akár a jelenre vonatkoztatva is értelmezhetjük Törőcsik Mari szavait.

- Igaza volt Szemere Bertalannak amikor azt mondta: a sereget és a népet vagy fanatizálni vagy terrorizálni kell. A kiéhezett kényszerített, bosszúra szomjazó nép bátor csak.

- Értse meg, hogy az élni akarás a legtermészetesebb vágy ezen a világon. Mit vetnek maguk ennek a nemzetnek a szemére?

A konkrét jelenet a film 85. percében kezdődik, de a film többi része is tele van erősen áthallásos megállapításokkal (például hogy könnyű a külföldi emigrációból megmondani, hogyan kellene élni, ha az ember nem tapasztalja a különböző rendszerek hétköznapjait a saját bőrén). Itt megnézhető az Videára feltöltött TV-s felvétel második része, a 32 és feledik percéhez érdemes tekerni - de jobban járunk, ha inkább teljes egészében bepótoljuk ezt az elfeledett klasszikust.