Mindenki tudja Magyarországról, csak a magyarok nem? A világ nemzetei hihetetlen tapasztalatokat osztottak meg hazánkról

A turizmusra hajlandóak vagyunk úgy gondolni, mint jellegzetesen modern jelenség, és nagyot nem is tévedünk - ez azonban nem jelenti azt, hogy a régebbi időkben nem voltak utazók. Modern jelenségnek hívjuk a turizmust, annak ugyanis egyik ismérve, hogy leginkább a pihenésről és a fogyasztásról szól: kivételek egyéni szinten természetesen mindig akadnak, ám a mai utazások nagy része a "kikapcsolódás" céljából történik, anélkül, hogy a célország kultúrájából bármit is megismernénk.

A régebbi időkből származó útleírások ezzel szemben jóval alaposabb igényűek. A középkorban az államhatárokon túli utazások (noha még nem voltak ennyire a mai értelemben kikristályosodott határok, ezt a kifejezést fogjuk használni az egyszerűség kedvéért)  általában zarándoklatok voltak: a külső, anyagi világban megtett utazás mintegy szimbóluma volt a közben megtett "belső" utazásnak, ami a zarándoklat igazi célja.

A reneszánsz végeztével felbukkantak azok az utazók is, akik már nem zarándokutakra jártak, hanem valóban hívhatjuk őket utazóknak: a 17. és a 18. századból is ismertünk több útileírást, amit Magyarországra látogató angol és skót utazók szereztek. A páratlan kordokumentumokban ezek az utazók értekeznek a magyar szokásokról, nyelvről, népről: igazán érdekes olvasni, hogy a korabeli "nyugatiak" hogyan látták hazánkat.

William Lithgow (1582‒1645?) skót kereskedőcsaládból származó utazó volt, járt a Szentföldön és Kairóban is - Magyarországi útja nem különösebben elégítette ki kalandvágyát, Spanyolországban még az inkvizíció is megkínozta, utána döntött úgy, hogy ennyi kaland elég volt. Útileírásában a magyarok eredetéről ezt írja:

A magyarok a hunok leszármazottai, egy Szkítiából (Scythia), vagy Tatárországból (Tartary) származó nép ez. (36., az 1906-os kiadásban: 362.)

Edward Browne orvos (1644‒1708) 1668 és 1669 között beutazta egész Európát, élményeiről 1673-ban Londonban adott ki könyvet. Hazánkról így számolt be:

Ahogy a magyarok sok mindenben kitűnnek, annyira különösek más dolgokban; kiváltképpen a nyelvükben, amelyet csak ők ismernek, s amely minden más nyelvtől különbözik. Bicskén (Bitchka) elmentem templomba, ahol a lelkész imádkozott és prédikált, s jóllehet egy igen jó nyelvész volt velem, aki beszélte a szláv, a német, a török, a demotikus görög és az olasz nyelveket, mégis képtelen volt a magyart megérteni, vagy bármely más általa ismert nyelvvel hasonlóságot találni benne. Mutatóba itt van egy Megiserus által lejegyzett szöveg a Miatyánkból: Mi Attyanck Ky vagy az meniegbe, megh Szentel Tesseck az te newed, etc. (Gömöri György fordításában: Angol és skót utazók…: 68., ugyanez Szamota Istvánnál nem az eredetiből, hanem a francia kiadásból fordítva: 305.)

Richard Pococke (1704‒1765) és unokatestvére, Jeremiah Milles (1714‒1784) kétszer teljesítették az angol utazók körében divatba jött európai úgynevezett Grand Tourt, amelynek útvonala Franciaországon és Svájcon keresztül Itáliába vezetett, és általában Velence és Róma megtekintésével zárult - egy ilyen túra azért még ma sem hangzik rosszul. Az útvonal teljesítése közben sok utazó tett kitérőket, Richard és Jeremiah így jutottak el Bécsen keresztül Magyarországra is, ahol az alábbi megállapításokat tették:

A szláv nyelvet beszélik [ti. a horvátok], amely egy keleti nyelv, és a világ északkeleti részein nagy hasznát veszik, mert azt mondják, Kínáig különböző dialektusokban beszélik, és anyanyelvnek tekintik; azt mondják, hogy a magyar nem belőle, hanem a héberből és más keleti nyelvekből származik; a hunok, az ősi szkíták, akik kétségtelenül eredetileg a délkeleti országokból származtak. (252.)

John Paget, miután 1835 tavaszán Rómában megismerkedett Wesselényi Polixéniával, még abban az évben két útitárssal, William Sandford újságíróval és Georg Edward Hering tájképfestővel Magyarországra látogatott. 1839-ben pedig végleg letelepedett Magyarországon. Az 1848‒49-es szabadságharcban való részvétele miatt családjával együtt pár évet emigrációban töltött, és így irt a magyarokról:

Magyarul beszélt [ti. Deák Ferenc], s engem magával ragadott e nyelv zengzetes, erőteljes és rendkívül tiszta hangzása. […] Nem állíthatom, hogy a magyar nyelv lágy vagy dallamos lenne, viszont erős, energikus és férfias csengésű; hanglejtése társalgásban szomorkás hangzású, de ha szónoki szenvedély hevíti, nincs még egy nyelv, mely hasonló ércességgel zengene. (26‒27, az angol eredetiben I/29.)

Paget-et a magyar lovaskultúra is megihlette:

Egy angol számára a legizgalmasabb látvány alighanem a csikósok versenye: furcsa öltözékükben, nyereg nélkül ülik meg a hosszú farkú paripákat, s vad csapatuk láttán bizonyára az jut a szemlélő eszébe, ilyenek lehettek azok a hadak, melyek Attilával érkeztek Európa tereire. (89, az angol eredetiben: I/241.)

Láthatjuk tehát, hogy a finnugor eredettel szemben a 17-18. századi utazók szintén igazoltnak vélték a hun származást - ellentétben a finnugor elmélet megalkotójával, Hunfalvy Pállal. Cikkünkhöz forrásként felhasznált anyagban rengeteg link található az érdeklődők számára, eredeti nyelven írt dokumentumokhoz, amikben a kutatók még érdekesebb leírásokat találhatnak a korabeli magyarországi viszonyokról.

_{forrás: nyest.hu}