Sztárparádé és vérontás: Tőrbe ejtve - Az üveghagyma, a keserédes bejglimámor - kritika

Ki gondolta volna, hogy Daniel Craig képes egy piperkőc és mérsékelten nárcisztikus magánnyomozót alakítani? Természetesen Rian Johnson, aki rá szabta Benoit Blanc szerepét. Remek döntésnek bizonyult, hiszen az első részben megvett minket a detektív, méghozzá kilóra. Az üveghagyma szintén sztárparádéval muzsikált: Craig mellett feltűnik a parádés formában lévő Edward Norton, Dave Bautista, Kathryn Hahn, Kate Hudson, emellett csatlakozik egy-egy cameora Hugh Grant és Ethan Hawke is. 

A Tőrbe ejtve folytatásának szinopszisa a következő.

Az Alpha techcég guruja, Miles Bron (Edward Norton) meghívja néhány barátját és üzleti partnerét egy teljesen futurisztikus magánszigetre, hogy eltöltsenek közösen egy hétvégét luxuskörnyezetben. A Tíz kicsi indiánra hajazó csavar a történetben, hogy úgy hiszi, valaki meg akarja őt gyilkolni, a rejtély megfejtését pedig a vendégeire bízza. A hétvége során lerántja a leplet egy forradalmi, azonban az emberiségre veszélyes új technológia bevezetéséről, a bonyodalmak azonban ott kezdődnek, amikor a sorjában érkező vendégei között feltűnik a bolygó legszenzációsabb magándetektíve, Benoit Blanc is.

A Looper - a jövő gyilkosa, a Tégla és Az utolsó Jedik rendezője, Rian Johnson ült a direktori székben újfent, és az ő tollából származik a sztori is. Felismerhető a keze nyoma: a film humorán és a Johnson-féle néhol szokatlan, de hatásos és kreatív kameraállásokon ismét visszaköszön, hogy ő nem csupán egy rendező a sok közül. Ritka és régimódi filmes, aki atmoszférával és egyedi ecsetvonásokkal tarkítja a filmjeit, nincs ez másként most sem. A rajt során egyből a rejtély közepébe csapunk: a barátok megkapják a meghívót a szigetre, amely egy sejtelmes dobozban rejlik. A pörgős, vágásokkal teli nyitányban megismerkedünk a szereplőkkel, vagyis igazából a gyanúsítottakkal. 

Egy jó tinihorror módjára a karakterek rendkívül felszínesek, egyetlen tulajdonságukra épülnek, és később sem kerülünk jelentősen közelebb hozzájuk. Kate Hudson brutálisan túljátszott figurája ripacs, Bautista karaktere élettelen, de természetesen izmos, Kathryn Hahn teljességgel színtelen és szagtalan. A két valamirevaló szerep Daniel Craig és Edward Norton nevéhez fűződik, ők egyébként remekül hozzák a szintet, és ellopják a showt. 

A történet a korai pörgős tempó után leül, csaknem másfél órája majszoljuk a popcornunkat, amikor berobban a bonyodalom és az említett gyilkossági rejtélyről lerántja a leplet Blanc.

A sztori itt veszi fel a fonalat: megismerjük az Alpha két alapítójának érdekfeszítő konfliktusát, illetve a misztikum szempontjából kulcsfontosságú Janelle Monáe szerepe is kibontakozik, elég, ha csak annyit mondunk, hogy több szerepben. 

Norton karaktere egy napnál is világosabb Elon Musk-paródia: az önmagába reménytelenül szerelmes vasember-pszichózisban lévő techóriás az - egyébként brutálisan látványos kinézetű - üveghagymájában tengeti a mindennapjait a csúcsverdái társaságában, és sorozatosan az emberiséget megváltó innovációkon töri a fejét - persze ezek leginkább személyi kultuszát építik és szolgálják ki. Az ő központi történetszála lebilincselő és működőképes, amelyre nagy szüksége is van a filmnek.

A túlnyújtott első másfél óra után érkezik a már említett csavar, azonban Johnson története - jó szokásához híven - kissé lyukas, ami helyenként frusztrálja az embert, és elvonja a figyelmét az eseményekről. A film központi gyilkossága egy bődületes logikai hibán alapul, amelyet a következő, kiemelt bekezdésben elemzünk. Amennyiben nem szeretnéd, hogy elspoilerezzük, görgess egy picit tovább.

Miles Bron meghívja az Alpha társalapítóját, Andi Brand-et is a hétvégére, akit szívélyesen üdvözöl is a film elején a tengerparton. Ezzel csak egy a bökkenő: Miles ezt megelőzően üzleti okokból eltette láb alól üzlettársát, így semmi logika nincs abban, hogy meghívja. Ha ezt egyfajta alibinek szánta, az sem túl erős, de a film nem ad magyarázatot. Abban meg pláne nincs, hogy nem rökönyödik meg a találkozáson. Később kiderül, hogy az ikertestvére vette át a nő helyét, azonban ezt Norton nem tudhatta, de ha sejtette volna, akkor sem élethű a viselkedése. 

Johnson igyekszik bepótolni a felvezetéssel elvesztegetett hosszú perceket, és az utolsó egy óra gyakorlatilag megállás nélküli akció: gyilkosságok, vadonatúj rejtélyek és egy Shyamalan-féle csavar is felüti a fejét. Utóbbi alapján a film újranézhető lenne, azonban Johnson megspórolja ezt nekünk, hiszen egy másik szemszögből gyakorlatilag újra átélhetjük a történetet, amely bármennyire jól hangzik elsőre, a valóságban kissé fárasztó.

A film operatőri munkája ahogy említettük kiváló, feszültségkeltő és egyedi, a futurusztikus látványvilág pedig elképesztően vagány. Rian Johnson képzelete tehát ezúttal sem mondott csődöt, csupán a karakterek és a történet sikerült kissé laposra - főként az első felvonáshoz képest. Nortont és Craiget imádja a kamera, kár, hogy utóbbit meglepően keveset látjuk arányaiban a filmben. Félidőnél kap kiemelt jelentőséget Andi Brand karaktere, aki egyébként a szerepéhez képest sajnos szintén súlytalan. 

A Tőrbe ejtve - Az üveghagyma lehetett volna egy koncentráltabb 1 óra 45 perces film is, a logikai szálai nem mindig stimmelnek, a karakterei pedig elvétve emlékezetesek. A mérleg nyelve összességében viszont még mindig inkább pozitív irányba dől el: a kulcsfontosságú történetszál érdekfeszítő, az izgalmakat helyenként ügyesen fokozza, a látvány makulátlan, egyedi atmoszférát teremt, az utolsó 45 perc pedig hiába giccses és túlcukrozott karácsonyi bejgli olykor, azért többnyire sikerrel kárpótol minket a döcögősebb nyitányért és a laposabb karakterekért. Egyszernézős családi szórakozás a megterhelő karácsonyi ebéd után.

Az üveghagyma nem közelíti meg az első epizód szintjét, azonban egy kissé gyengébb Johnson-film összességében még mindig bőven felfelé lóg ki az átlagos Netflix-krimik mennyiségcentrikus és gyakran lélektelen palettáján.

Jöhet a harmadik rész! 

Pontszám: 7,3/10