Íme az évszázad horrormeséje a Netflixen: Csészefej és Bögrearc minden emberi félelem eredőjével, az Ördöggel találja szembe magát - Cuphead Show kritika

Február 18-át a kisgamerek már jó előre bevésték a naptárjukba, hiszen ekkor debütált a Netflix kínálatában a Cuphead Show című sorozat, amely magyarul a Csészefej és Bögrearc nevet kapta a keresztségben. A széria egy adaptáció, méghozzá a nagysikerű Cuphead című játék átültetése a tévébe. Játékadaptációkról általában nem hallunk pozitív véleményeket, mindig arról beszélnek a kritikusok, hogy a projekt a "lehetetlen vállalkozás" berögződés nyomása alatt már söztönösen újból és újból kudarcba fulladt. Ám a Netflix-nek voltak egészen kiváló próbálkozásai tavaly, amikor a League of Legends játékból készítettek sorozatot Arcane néven, de már előtte a Castlevania is rengeteg elismerést zsebelt be.

Az Arcane-t a rajongók jobbára imádták, a többiek pedig lehet, hogy azonnal kedvet kaptak a játékhoz. A sorozat nagyon jó értékeléseket kapott, talán ez a siker is hozzájárult ahhoz, hogy a Netfllix berkein belül elkészülhetett a Cuphead Show című széria.

A Cuphead 2017-ben és az elmúlt években elképesztő népszerűségre tett szert, még azok is simán kipróbálják, akik sosem játszottak hasonlóval sem. A sikerek csak úgy futószalagon jöttek, már a megjelenést követő első évben több mint 3 millióan játszottak vele, sok kritikus pedig azonnal az év játékának kiáltotta ki.

Ha egy hangyakisujjnyi hosszúságú cikkben szeretnénk csak összefoglalni, hogy pontosan miért arathatott akkora sikert a játék, akkor azt mondanánk, hogy a látványvilága lenyűgöző, bombasztikus, színekben úszó káprázatos barokk festmény, persze gicssek nélkül, minden tök jól el van találva, a mértékletessége is nagy erénye. A zene meg autentikus, mintha a vinyl szólna, recsegne, a játék pedig meglepően és túlontúl is nehéz,

dehát ilyen fantasztikus körítéssel az ember még a rohamosan pörgő perceket, órákat és napokat sem veszi észre.

A Cuphead sikerének tehát elsősorban a látványvilág, így pedig a hangulat a kulcsa. Ttisztelet is az ősöknek, a játék ugyanis egészen messzire megy, és az 1920-as és 1930-as évek rajzfilmstílusához nyúl vissza, az ikonikus Fleischer Studios és a Walt Disney Productions száz évvel ezelőtti furcsán csodálatos, fekete humorral is jócskán teleszőtt világát idézi meg. Egy olyan univerzumba csöppenhetünk bele a játékon és a mesén keresztül, amelyben a rajzfilm még egyáltalán nem félt megijeszteni egy kicsit a gyerekeket.

Sokunknak ismerős az, amit látunk, akár mondhatnánk azt is, hogy a képernyőn valami végtelenül konzervatív és régi dolog fut, miközben az, ami elénk tárul, forradalmian új, modern és menő.

A Cuphead karakterei is zseniálisak. Itt tényleg egy bögrefejű és egy csészearcú csibész srác száll szembe magával az Ördöggel, miközben még az is megesik, hogy hőseink úgy fokozzák az adrenalint, hogy egyszerűen beleszippantanak a szívószállal a saját fejük tetején lötykölődő tejbe. A sorozatban pedig nagyszerűen működnek párosként is, az egyikük a visszafogottabb, a tipikus biztonsági játékos, aki észleli a veszélyt és olykor inkább egyet hátralépne, míg a másikuk az, aki azonnal duplán fejest ugrana az újba, az ismeretlenbe, és így a veszélybe.

Az attitűdök folyton visszatérő ellentéte pedig számtalan vicces szituációt eredményez a sorozat során.

A zene is nagyon fontos összetevője a játéknak és a sorozatnak is, Kristofer Maddigan elképesztő munkát végzett, amikor a jazz elemeit vegyítette a ragtime-mal, mindezt pedig nyakonöntötte egy kis big band stílussal. A sorozathoz Ego Plum készített még hasonlóan kiváló eklektikus darabokat.

A történet talán a játékban is sokadik azon a ranglistrán, ahol a siker pontos össztevőjének apró részecskéit próbáljuk meg felsorolni. Ám a sorozatban talán sokaknak furcsa és zavaró lesz, hogy az egyes epizódok olykor mennyire szellősen kapcsolódnak csak egymáshoz, hogy a játékban gyakran rengeteg bosszantó pillanatot okozó boss-ok itt csak néhány perc erejéig tűnnek fel, miközben semmi fontosabb szerepük nincsen.

Ám ekkor érdemes olyan szemmel nézni kicsit, hogy egy fontosabb fő szál mellett a Cuphead Show igazából önálló rajzfilmek laza fűzére, amelyekben a rajzfilm és a rajzfilmkészítés forrásához térnek vissza epizódokra a készítők. És persze azt is érdemes tudni, hogy a Netflix már be is rendelte a második és a harmadik évadot is.

A játék sztorija amúgy lelkekről szól, Csészefej és Bögrearc magával az Ördöggel packáznak, a fenevad kaszinójában veszítenek, és a lelkükkel kellene fizetni, ám az Ördög alkut ajánl nekik.  Egy listát nyújt át, amelyen azok szerepelnek, akik szintén a pokol urának adósai, ha begyűjtik a lelkeket, Csészefej és Bögrearc megmenekül. Itt kezdődik a játék, és a mi feladatunk: a vadászat.

A mese sztorija ezzel szemben más, mégis hasonló. A két főszereplő betéved egy vidámparkba, ahol egy játékban veszítenek az Ördöggel szemben. Itt viszont nincs alku, a két komisz egyszerűen elfut az Ördög elől, de csak egy darabig tudnak meglógni, a sötét nagyúr folyamatosan a nyomukban van.

Az első évad, a 12 rész során folyton visszatérő vendég lesz az Ördög, akivel Csészefej és Bögrearc folyamatosan harcban áll majd. De talán ez mellékes is, azok, akik imádták a játékot, a sorozatot is szeretni fogják, kíváncsiak lesznek arra, hogyan sikerült bővíteni a játékban már felépített univerzumot. Sokan pedig biztos, hogy kedvet kapnak majd, hogy kipróbálják a széria alapjául szolgáló játékot, Chad és Jared Moldenhauer zseniális alkotását is.

A széria pedig annak ellenére, hogy a gyerekeket is simán le tudja kötni a látványvilággal, elsősorban a nagyobbaknak és a felnőtteknek szól, hiszen sok benne a horrorisztikus elem is.

A Cuphead Show első évada, a 12 rész, epizódonként nettó 12 perc játékidővel már elérhető a Netflixen, magyar szinkronnal is.