Hang nélkül 2-kritika: egy méltó folytatás, avagy a csend 2. szimfóniája

A 2018-as Hang nélkül egy több szempontból is újító és meglepő alkotás volt, hiszen nem csak egy átlagos horrorfilm volt, amiben egy seregnyi, kiváló hallással megáldott földönkívüli lény irtotta kedvére az emberiséget, hanem egy olyan szörnyfilm, amiben egy család néma csendben küzdött a túlélésért.

John Krasinski, aki az első etapban nemcsak, mint rendező, de mint főszereplő is részt vett, ügyesen valósította meg ötleteit, mindezt egy hollywoodi szinten mérve alacsony költségvetésből, ami egyáltalán nem látszódott a végterméken. Sikerült egy olyan példaértékű remekművet felkínálnia a moziközönségnek, aminek zsenialitását ugyan nem mindenki tudta értelmezni, de aki képes volt befogadni, és megérteni a Hang nélkül értékét, az egy olyan filmélménnyel lett gazdagabb, amilyennel addig soha, hiszen nem mindennap látunk olyan horrorfilmet, amiben az ember a legapróbb neszre is összerezzen, és amiben a legfontosabb, hogy mindenki csendben maradjon.

A Hang nélkül aztán mind a kritikusok, mind a nézők között nagy sikert aratott, így nem volt kérdés, hogy hamarosan elkészülhet a folytatása, amire a pandémia miatt egy évvel többet kellett ugyan várni, de abszolút megérte.

A történet leírása szerint az otthonukban történt halálos eseményeket követően az Abbott családnak a külvilág borzalmaival kell szembesülnie, miközben tovább küzdenek a túlélésért – a legnagyobb csendben. Miután arra kényszerülnek, hogy nekivágjanak az ismeretlennek, gyorsan ráeszmélnek, hogy nem csak a hangra vadászó szörnyek jelentenek fenyegetést a homokösvényen túl.

A Hang nélkül 2. része pontosan ott folytatódik, ahol az első rész véget ért. Az Abbott családnak sikerült rájönnie a lények gyengepontjára, és arra, hogyan tudják elpuszítani őket. De kénytelenek hátrahagyni az otthonukat, és útra kelnek, hogy a környék utolsó túlélőjénél keressenek menedéket. Azzal viszont, hogy kilépnek a saját maguk által biztosított területük határain túlra, vállalják azt a kockázatot, hogy már fele akkora biztonságban sincsenek, mint azelőtt.

John Krasinski és a producerként közreműködő Michael Bay rájöttek arra, hogy a folytatásban már nem elég azt nyújtani, amit az első részben: emelni kell a tétet. Számos esetben láttuk már, hogyan bukik meg egy magasztalt produkció folytatása, mert az alkotókat annyira elvitte a lendület, hogy megfeledkeztek az eredeti koncepció értékeiről, de a Hang nélkül esetében ez nem történik meg.

Krasinski, aki ugyan feltűnik egy rövid időre a film elején, itt már a teljes energiáját az írásba és a rendezésbe ölhette bele, és ez egy olyan méltó folytatást eredményezett, ami ugyan nagyobb, látványosabb, akciódúsabb, de a saját világának kiterjesztése és a nagyobb téttel való játszadozás nem ment a minőség rovására. Krasinski újfent megmutatta a világnak, hogyan kell igazán jó filmet csinálni.

A csend itt is uralja a cselekményt, a hangok, zörejek, minden apró nesz használata továbbra is precízen átgondolt és ügyes, Marco Beltrami zenei aláfestései itt is egyszerre kimaxolják a feszültséget, és érzelmi légörvényekbe sodornak minket, a túlélésért küzdő világ pedig épp olyan gyönyörű, mint amennyire nyomasztó és félelmetes.

Észrevehető, hogy a Hang nélkül 2. része ugyanarra a történetvezetési vázra épül, mint az elődje: az ütős nyitányt egy lassabb folyású történetrész követ, ami nagyjából a film feléig tart ki, majd Krasinski szépen lassan elkezdi emelni a feszültségfaktort, amit percről-percre feljebb és feljebb tol, így a film második fele egy tömény ”székmarkolászós” idegállapotba juttatja a nézőt, amiből ha akarnánk, se tudnánk szabadulni. Az események pörögnek, közben egyik akcióból ugrunk át a másikba, ráadásul mindezt két fronton teszi a cselekmény, ugyanis egy ponton elválnak a szereplők útjai, és ki-ki a maga módján próbálja teljesíteni a misszióját.

Bár úgy lehet érezni, hogy a folytatás sokkal inkább Millicent Simmonds és Cillian Murphy karaktereire van kihegyezve, Emily Blunt és Noah Jupe sem kerül háttérbe, pont annyi játékidőt és szerepet kapnak, amennyire szükség van. Csupán szegény Djimon Hounsou-nak van oka a szomorkodásra, aki visszaszorult egy szöveges statiszta szerepbe, de azt a maroknyi időt, amit a képen tölthet, maximálisan kihasználja.

Azzal gondolom nem árulok el nagy titkot, hogy a Hang nélkül 2. egy tudatosan és gyönyörűen felépített trilógia középső darabja, aminek csak jót tett a nagyobb költségvetés. Ha John Krasinski a harmadik részben is tartani tudja ezt a szintet, mint amit az első két részben, akkor a Hang nélkül lehet minden idők egyik legkiemelkedőbb horrorszériája.

Akik nem is igazán kedvelik a horrort, mint műfajt, azokat is bátorítom, hogy adjanak egy esélyt a Hang nélkül-filmeknek, mert tényleg nem mindennapi alkotások; mit alkotások, az én szememben remekművek. Amit az első rész felépített, azt a folytatás is magában hordozza, és bár a logikátlanságok itt is jelen vannak, akit beszippant ez a világ és ez a hangulat, azt egyáltalán nem fogják érdekelni a film és a cselekmény bukkanói. Csak az lesz a néző szeme előtt, hogy erre a filmre tényleg érdemes volt beülni.

A Hang nélkül 2. része az UIP-Duna Film forgalmazásában, június 17-én kerül a magyar mozikba.