Nem az űrlények okozzák az emberiség vesztét, hanem a halászat – kritika

Sokszor elhangzott már, hogy együnk minél több halat, mert az egészséges, illetve hogy az eldobott szívószálak, műanyag palackok a bolygó 71 százalékát borító víztömeg legnagyobb ellenségei. A kettő között van összefüggés, hiszen a mikroműanyagokat és az egyéb tengerben, óceánban található hulladékokat megeszik a halak, majd meghalnak – viszont azt valószínűleg senki sem gondolta volna, hogy a vízben élő állatoknak mekkora szerepük van az emberiség túlélésében.

Ali Tabrizi készített a Netflix számára egy dokumentumfilmet Seaspiracy, azaz A fenntartható halászat valódi arca címmel. Az alkotás rávilágít a környezetvédelem egy olyan tényezőjére, ami valószínűleg a háttérben meghúzódó összeesküvések miatt még egyáltalán nem kapott kellő figyelmet, pedig elmondása szerint tényleg a jövőnk függhet tőle.

A férfit mindig is érdekelte a vizek élővilága, és folyton próbált tenni azok tisztaságáért: szemetet szedett a parton, adományozott különböző segítő szervezeteknek, és próbált úgy élni, hogy a lehető legkisebb ökológiai lábnyomot hagyja maga után.

Tudta, hogy a műanyag óriási gondot és fenyegetést jelent egyebek között a bálnák, delfinek számára, hiszen rengeteg elhullott állat gyomrában találtak szemetet, de azt sose gondolta volna, hogy ezen felül egyes országokban még vadásszák is őket, ezzel pedig szinte aláírják a halálos ítéletüket – ekkor ragadott kamerát, hogy kiderítse, miért van ez.

Kép: A fenntartható halászat valódi arca / Netflix

Ali Tabrizi hiába próbálkozott különböző szervezeteknél és vállalatoknál, vagy nem akartak vele beszélni, vagy semmitmondó válaszokat adtak. A kutakodásai alatt rájött, hogy akár az életébe is kerülhet az igazság kiderítése, de ő nem adta fel, mert érezte, hogy egyre mélyebre és mélyebbre hatol a kérdéseivel.

Kiderült, hogy szinte egyáltalán nem ellenőrzik az ipari halászokat, akik a munkájuk során rengeteg melléfogást termelnek, vagyis hiába vadásznak lazacokra, ha közben például tíz delfint is elkapnak véletlenül, azokkal is végeznek – egyesek ráadásul szánt szándékkal, mivel a delfinek konkurenciát jelentenek a halászok számára.

Félelmetes, hogy milyen kegyetlenséggel mészárolják az akaratlanul kifogott állatokat, és hogy mennyire nem érdekel ez senkit, pedig állítólag a kapás nagyjából 40 százalékát jelenti ez az értelmetlen gyilkolás. Komoly hatással van ez a környezetre, mivel a tenger még az erdőknél is jóval fontosabb a szén-dioxid lekötésében, így a vízben található élővilág elképesztően lényeges a bolygó ökoszisztémáját és megmaradását nézve.

Vannak olyan ipari halászhajók, amik akkora hálóval gyűjtik be a halakat, ami még a tengerfenéken is visszafordíthatatlan kárt okoz, ráadásul utána bele is hajítják, hogy hosszú évekig halálcsapda váljon belőle. Felfoghatatlan mennyiségű hal kerül feldolgozásra, miközben a halászatból származó hulladék nagyjából az egész vízi szennyezettség felét teszi ki – mindezt felügyelet és szankciók nélkül, ami egyszerűen hihetetlen.

A nyomozás közben hamar kibújt a szög a zsákból, ugyanis a pénz útját követve arra jutott a dokumentumfilmes, hogy szinte minden szál valamilyen óriásvállalathoz vezet: ők profitálnak abból, ha rabszolgamunka folyik az ipari halászhajókon; ha direkt megölik a delfineket és így több halat tudnak kifogni; ha az ellenőrzések hiánya miatt mindegyik ilyen egység a „fenntarthatóságot” erősíti papíron – de abba nem gondolnak bele, hogy ezzel akár mindössze évtizedek alatt kipusztíthatják a tenger élővilágát, ami egyben a mi kihalásunkhoz is vezethet.

Tényleg elképesztő mennyiségű halat fognak ki, miközben pazarolnak, gyilkolnak és szemetelnek, ráadásul szabadon – sőt, még védik is őket a hatóságok, ami hátborzongatóvá teszi az egészet. Így a legfőbb üzenet az, hogy a jelenlegi formájában egyszerűen nem létezik olyan, hogy fenntartható halászat, az egész csak kitaláció/illúzió.

Kép: A fenntartható halászat valódi arca / Netflix

Rengeteg olyan ipari halász van most is, aki brutálisan sok halat kifog, miközben megöli a cápákat, bálnákat, delfineket, akiknek a száma rohamosan fogy. Ha ők kiesnek a táplálékláncból, akkor senki sem veszi át a természetes helyüket, és lassan teljesen kipusztul minden a vizekben, így nem lesz minek lekötnie a szén-dioxidot, mi pedig ezzel meg is pecsételtük a sorsunkat.

Hogy mi ennek a könnyen akár végzetessé váló problémának a megoldása? Az alkotó is sokat morfondírozott ezen, és végül arra jutott, hogy vagy egyáltalán ne együnk halat, hátha az lelassítja/megállítja ezt a fajta szörnyű ipari halászatot, vagy egyszerűen csak térjünk át növényi alapú helyettesítő termékekre.

Bárhogy is döntünk, az biztos, hogy így nem mehet tovább, mivel túlzottan gyorsan romlik a már globális méreteket öltött helyzet. Ha igazak a film állításai, akkor még a műanyagnál is veszélyesebb a gátlástalan ipari halászat, de ezt próbálják alaposan eltitkolni előlünk, pert túl sok pénzt termel – az is lehet, hogy az egész csak egy összeesküvés-elmélet, annak viszont elég hihető.

A rendező remekül meséli el a történetét, hatásos eszközöket használ és határozottan közelíti meg a témát. Szépen van felépítve ez a dokumentumfilm, végig izgalmas, emberi és informatív, miközben sokkoló is. Néhány adat viszont nagyon elnagyoltnak tűnik, és maga a narratíva is eléggé egyoldalú, de cserébe könnyű követni és befogadni.

A fenntartható halászat valódi arca képes gondolatokat ébreszteni bennünk, szóval Ali Tabrizi jó munkát végzett, hiszen ezek után valószínűleg máshogy fogunk tekinteni a világra, és kétszer is meggondoljuk majd a halfogyasztást – főleg annak az itt elhangzó információnak a tudatában, hogy nincs tiszta hal, csak szennyezett, vagy még szennyezettebb.

A film már elérhető Netflixen, és mindenképp érdemes megnézni még annak ellenére is, hogy szinte végig propaganda alkotásnak hat.