Már ártatlan szemű kisgyerekkel sem lehet egy horrort eladni

Meztelen nővel mindent el elehet adni – hangzott a kilencvenes évek formálódó magyar rablógazdálkodásának kulcsmondata. Egyetlen helyen változtatva a tanulságon, máris megkapjuk az olcsó horrorfilmek alapvető kliséjét: ártatlan tekintetű kisgyerekkel (akivel persze semmi sincs rendben) bármit el lehet adni. Az Ómen farvizén egész horror-flották futottak be az elmúlt évtizedekben a mozikba, és alig akad köztük valóban eredeti alkotás. A csodagyerek sem az. A készítők ráadásul képtelenek voltak megállni egy klisénél, kapásból féltucatnyit zsúfoltak a filmbe, a démoni megszállottságtól a sorozatgyilkos ősgonoszig. Vagyis minden percét láttuk már máshol, így pedig elég nehéz megrémülni bármitől is. És ha van igazi vesztese a filmnek, akkor az a magyar közönség, amelyet még az egyetlen valóban vérfagyasztó epizódtól is megfosztottak.

A gonosszal eltelített kisgyerek ugyanis egy ponton magyarul szólal meg, amivel persze a szinkronos változatban kezdeni kellett valamit, és az urdu, vagy a pápua helyett a szlovákra esett a választás. Amíg tehát a világ nagy részén a baljóslatúan ismeretlen magyar szavak hallatán kapnak a szívükhöz a nézők, nekünk be kell érni a szlovákkal. Ezek után arra már fel sem kapjuk a fejünket, hogy így a démon sem magyar forrásból költözött a gyermekbe (mint az eredetiben). Nekünk ez jutott. Bár ezúttal legalább nem próbálkoztak olyan béna megoldással, mint a Közönséges bűnözők szinkronja esetében, ahol a megégett magyar bandita – az eredetiben teljesen normális – szavait valamilyen sosemvolt gagyi tájszólással igyekeztek rekonstruálni (lásd: „láttom az orcáját neki”).

Ha az utcán az első tíz szembejövőt megállítanám, hogy mondjanak valami félelmetes dolgot, akkor feltehetően életképesebb történetet raknánk össze, mint Jeff Buhler forgatókönyvíró. És még csak nem is az a legnagyobb baj A csodagyerekkel, hogy kiszámítható, vagy hogy szemérmetlenül nyúl egy rakás horrorból, hanem az, hogy baromi komolyan veszi magát. Mintha minden percben az arcunkba akarná kiáltani, hogy hahó, én egy horrorfilm vagyok, úgyhogy most szard össze magad, különben baj lesz. De persze sosem lesz baj, mert Nicholas McCarthy rendezése csak ígérget, de sosem váltja valóra a fenyegetést. 

Egy fiatal, kedves, jóravaló házaspár gyermekáldás elé néz, vajon mi történik? A) Minden tökéletesen alakul, boldogan élnek egy fészekalja csodás kis poronttyal. B) Világra segítik az Antikrisztust. Na jó, ha nem is az Antikrisztust, de nem kell hozzá túl színes fantázia, hogy tudjuk, a boldog terhesség egy horrorban csak egyet jelenthet: a gonosz eljövetelét. Sarah (Taylor Schilling) és John (Peter Mooney) nagyon vágytak már egy gyerekre, Miles (Jackson Robert Scott) pedig egy darabig a legszebb álmaikat váltja valóra, nemcsak cuki, de még okos is. Talán egy kicsit túlságosan is, sőt, egyre okosabb, már-már megdöbbentően, rémítően okos. És ez még nem minden, túlfejlett intellektusa különös tettekre sarkallja, amikor csavarkulccsal támad egy osztálytársára, a szülők szakemberhez fordulnak.

Csakhogy Miles-t nem valamilyen lelki nyavalya gyötri, hanem valami sokkal sötétebb erő szállta meg, amire talán még a parapszichológus/ördögűző (Colm Feore). Az anya azonban nem akar beletörődni, hogy egy idegen lélek lakja a gyermeke törékeny testét, a gonoszt azonban csak a múlt feltárásával lehetne legyűrni, de ki tudja, az mit rejt, talán egy olyan borzalmat, amivel senki sem szeretne találkozni.

De ezt csak szerették volna a készítők, valójában semmiféle borzalmat nem rejt. A nyitójelenetből pontosan tudjuk, hogy mi történt, hogy ki szállta meg Miles-t, és nagyon gyorsan arra is rájövünk, hogy mi következik mindebből. A kliséhalmaz elviselésén pedig nem segít a színészek sematikus, ügyetlen játéka sem. Mintha szándékosan akarnák még kevésbé félelmetessé tenni a filmet. Egyedül talán az Orange is the New Black című sorozatból ismert Schilling mozdulatai és mimikája emlékeztetnek egy valódi film valódi színészi játékára. A Stephen King regényéből készült Az-ban is felbukkanó kisfiú, Jackson Robert Scott ebből a szempontból nehezen megfejthető jelenség: néha tényleg képes elhitetni velünk, hogy egy ördögi erő feszíti szét belülről, máskor azonban olyan, mint egy megszeppent kisiskolás, aki fordítva vette fel a Halloween-jelmezét. Ezt az átváltozást akár egy jeleneten belül is képes végrehajtani, ami hol tréfás, hol kiábrándító eredménnyel jár. Egyik sem segít a filmen.

A kilencvenes években, vagy a kétezres évek elején talán még kipréselhetett volna néhány rémült sikoltást a közönségből, de manapság annyi igazán jó horror készül (The Babadook, Valami követ, A Boszorkány, The Wailing, I Saw the Devil, Engedj be!, Tűnj el!, It Comes at Night, vagy James Wan populárisabb projektjei, a Démonok között, és az Insidous), hogy A csodagyerek teljesen hatástalan marad sajnos. Megcáfolva a tételt: már ártatlan szemű kisgyerekkel sem lehet egy horrort biztosan eladni.