Az agyunk átírja az emlékeinket, a kriptomnézia bárkinél megjelenhet

Douwe Draaisma, a Groningeni Egyetem pszichológiatörténeti professzora tartott előadást 2014. május 30-án az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának Kognitív Pszichológia Tanszékén. A neves szakember az emlékezéssel kapcsolatos kognitív zavarokról is beszélt. A kriptomnézia jelenségét ismertetve elárulta, hogy a jelenség akkor következik be, amikor valamiről azt hisszük, hogy a saját emlékünk, saját ötletünk vagy gondolatunk, holott valójában egy beszélgetés közben hallottuk vagy éppen olvastuk valahol. 

Egyes kutatók szerint a plágiumgyanús esetekben is sokszor a kriptomnézia áll a háttérben. Széles körben ismert George Harrison eset, aki 1970-ben adta ki My Sweet Lord című dalát, de hamarosan kiderült, hogy a szám szövege nagyrészt megegyezik az 1962-ben megjelent He's so fine szövegével és máris kibontakozott a zeneipar egyik leghíresebb plágiumügye.

A bíróság végül kimondta, hogy Harrison a tudatalatti memóriájában megragadt szöveget írta meg újra anélkül, hogy ennek tudatában lett volna.

Egy másik példa Helen Keller esete, aki 19 hónapos korában egy betegség miatt vak és süket lett, később mégis egyetemi diplomát szerzett. Gyermekkori élményeit egy történetben írta le Fagykirály címmel. Később kiderült, hogy a történet nagy része szinte teljesen megegyezett Margaret Canby Fagytündérek című művével. Keller nem emlékezett rá, hogy valaha is találkozott volna Canby történetével, és úgy vélte, hogy a sztori teljesen a saját ötlete volt. Ez az eset a kriptomnézia egyik klasszikus példája.

Richard Wagner német zeneszerző egyik legismertebb operája, a háromfelvonásos Parsifal, ami szintén a kriptomnézia példája. Wagner azt hitte, hogy a történet eredeti ötlete tőle származik, de később kiderült, hogy valójában egy korábbi francia költő, Chrétien de Troyes munkáját adaptálta, amelyet gyermekkorában olvasott.

Megtalálták a kriptomnézia okát

A kriptomnéziát régóta kutatják a szakemberek, ezért ma már pontosan tudjuk, milyen körülmények váltják ki. A leggyakoribb eset, hogy egy velünk azonos nemű, korban vagy érdeklődésben közel álló személy ötletét halljuk és később “feljavítjuk” azt a saját percepciónk szerint. 

Az agyunk ilyenkor a szemantikus memóriában tárolja el magát az ötletet, amely viszont kevéssé alkalmas az információ kontextusának rögzítésére. Tehát magára az ötletre emlékezni fogunk, de a forrására nem, az agyunk számára ugyanis fontosabb maga az információ, mint az, hogy honnan szereztük. Így amikor ismét eszünkbe jut az ötlet, azt hisszük, saját magunktól származik.

Az agyunk átírja az emlékezetünket

A kutatók számára rég nem titok, hogy az emlékek változnak. Draaisma ismertetett egy kísérletet az ELTE-n tartott előadásán. Kiválasztott személyeknek ugyanazokat a kérdéseket tették fel, csak éppen 35 év különbséggel és az eredmények meglepőek voltak. 

Amikor a kísérletben résztvevőket 1962-ben megkérdezték egy személyes tapasztalatukról, mást mondtak, mint ahogyan 1997-ben emlékeztek. Korábban 82 százalékuk válaszolta azt, hogy szüleik testi fenyítéssel büntették őket, ha rossz fát tettek a tűzre, felnőttként azonban már csak 33 százalékuk emlékezett így. Az arány megváltozott annál a kérdésnél is, hogy ők voltak-e édesanyjuk kedvencei. Míg gyermekként ezt csak 14 százaléknyian mondták, középkorú felnőttként már 30 százalékuk vélekedett így. 

„Az emlékek nem a múltat mutatják meg nekünk, csak a múlt egy változatát” 

– fogalmazott a professzor.

Időnként mindenkivel megesik, hogy másként emlékszik egy eseményre vagy személyre, mint mások, de vajon miért nem bízhatunk a saját emlékeinkben? Erről szól az alábbi videó:

Forrás: ELTE