Rengeteg idegen nőt gyűjtöttek maguk köré a vikingek – de vajon mit csináltak velük?

Miközben a magyarság megérkezett és letelepedett a Kárpát-medencében, Európa partvidékeit a vikingek fosztogatták. Később a mi népünkkel is kapcsolatba kerültek, hiszen köztudott, hogy Szent István királynak is volt viking testőrsége, bár akkoriban nálunk varégoknak nevezték őket.

A Skandináviából származó harcosok és kereskedők a 8. és a 11. között bejárták a fél kontinenst, sőt még az arab világgal is szoros gazdasági együttműködést tartottak fenn. A kutatók részéről ezért indokoltnak tűnt, hogy a vikingeket abból a szempontból is megvizsgálják, miként járultak hozzá Európa genetikai sokszínűségéhez.

Svéd tudósok érdekes megállapításra jutottak ezen a téren, mégpedig 2000 évre visszamenőleg próbálták megállapítani, hogyan alakult az északi térség ebből a szempontból a vaskortól napjainkig. A viking korszak (750–1050 között) pedig különösen izgalmasnak számított a gének „áramlása” tekintetében.

A legmegdöbbentőbb az volt, hogy hiába érkeztek Skandináviába keletről és nyugatról is emberek, az idegen vérvonalak viszonylag gyors hanyatlásnak indultak egy idő után. Ennek okát a szakértők egyelőre nem ismerik, de elméleteik persze vannak.

Az ősi DNS-mintákat több mint 16 500 mai skandináv ember adataival vetették össze, és arra a megállapításra jutottak, hogy a nem skandináv felmenőkkel rendelkező egyének aránya ma sokkal kisebb, mint a régen abban a térségben éltek között.

A Baltikumból származó emberek elsősorban Közép-Svédországban telepedhettek le, míg a britek egész Skandináviában elterjedtek voltak, ám a mai lakosokba mégis meglepően kevés gén öröklődött át tőlük. Vajon miért nem keveredtek jobban egymással?

Feltehetőleg azért, mert keletről leginkább nők érkeztek a vikingek közé (talán rabszolgaként hurcolták be őket), azok pedig értelemszerűen nem adhatták tovább generációról generációra a génjeiket, különösen akkor nem, ha nem is szültek utódokat az ott élőknek.