Hihetetlen, de volt olyan időszak, amikor két Magyarország létezett egyszerre

A történelemtudomány ma is bizonytalan abban, hogy a magyarság honnan érkezett a Kárpát-medencébe a 9. század legvégén. Nomád őseink az ázsiai vándorlásaik során számos néppel kerültek kapcsolatba, és az 1200-as évek elején éppen a Volga és Káma folyók vidékén tartózkodtak.

Az időpont azért érdekes, mert abban az időben – egészen pontosan 1235-ben – jutott el oda (vagyis a mai Baskíria területére) egy Julianus barát nevű domonkos szerzetes. A volgai bolgárok országában aztán belebotlott egy asszonyba, akinek legnagyobb megdöbbenésére minden szavát értette.

Julianus a nő útbaigazítását követve kétnapi járásra megtalálta a keleti magyarokat az Etil folyó partján. Mivel valóban nem kellett hozzájuk tolmács, ezért alaposan ki tudta kérdezni őket. Megtudta tőlük, hogy a mongol-tatárok hatalmas hadjáratot terveznek Németföld (és így az útba eső Magyar Királyság) ellen, ezért a gyors hazatérés mellett döntött.

Amikor 1237-ben újra útnak indult a keleti magyarokhoz, akkor már csak Szuzdalig jutott, mert a barbár ellenség feldúlta testvéreinknek a Volga–Káma környékén lévő hazáját. Néhány menekülő be is számolt Julianusnak az ország pusztulásáról, és lényegében ez volt az utolsó pont, amikor hírt hallottunk felőlük.

A domonkos szerzetes Magna Hungariának nevezte el a keleti magyarok elpusztított földjét, és alighanem azt tartotta népünk őshazájának. A 20. századig tartotta magát ez a gondolat, a mai történészek viszont sokkal keletebbre teszik az őshaza helyét.

A legérdekesebb az egész történetben az, hogy a nyugati hagyományban sokáig (így Julianus korában is) egyértelműnek számított, hogy valójában két Magyarország létezik – olvasható Zimonyi István tanulmányában is. Magna Hungaria (Nagy Magyarország) a korábbi, keleti lakóhelyet jelölte, míg a Kárpát-medencében lévő új hazát a Hungaria minor (Kis Magyarország) névvel illették.