Új-Zélandon ma is rettegnek a titokzatos madárszörnyektől, amelyek embereket esznek

A Haast-féle sasról az a hír járta, hogy esküdt ellensége volt fajunknak. A madarak általában nem jelentenek veszélyt ránk, de ez a változat állítólag olyan hatalmas volt, hogy a kisebb termetű embereket képes volt elragadni. Talán ma is létezek valahol, elrejtőzve?

Az Új-Zélandon honos ragadozó a pleisztocén során alakult ki, mára azonban elvileg kihalt, szokatlan nevét pedig felfedezőjéről, Julius von Haastról kapta. Feltehetőleg nem is volt annyira veszedelmes, mint azt az elődeink hitték.

A Haast-féle sas felnőtt példányai legfeljebb 14-15 kilogramm tömegűek lehettek, szárnyfesztávolságuk pedig ritkán haladta meg a 3 métert. Nagyok voltak tehát, ám nem teljesen szokatlan külleműek, mégis idővel rossz hírüket keltették.

^{Fotó: Profimedia}

Akkoriban Új-Zélandon nem éltek nagyméretű hüllők, az emlősöket pedig a fókák és denevérek képviselték, így a madarak a szokásosnál nagyobb „hatalomra” tehettek szert. A Haast-féle sas tehát csúcsragadozóvá vált, amely többnyire a röpképtelen moafélékre vadászott, és néha a 2 mázsás példányokat is magával tudta cipelni – legalábbis egy darabig.

A félelmetes hírű ragadozó a maorik betelepedése idején (11. század) még létezett, az európaiak megjelenésekor (18. század) viszont már nem, így azok csak hírből ismerték a kegyetlen sasokat.

Kipusztulásukat (1400 körül) feltehetőleg az okozta, hogy a maorik túlvadászták a legfőbb zsákmányuknak számító moaféléket. Az éhes példányok néha valószínűleg emberekre is rátámadtak, de inkább csak gyerekekre, a maori legendákban ezért válhattak rémisztő szörnyekké, amelyeknek a Poukai nevet adták.

A Haast-féle sas alighanem a valaha a Földön élt legnagyobb ragadozó madarak közé tartozott. Érdekes, hogy a nőstények termetesebbek voltak a hímeknél, és a madarak olyan óriásiak voltak, hogy szinte csodaszámba ment, hogy egyáltalán képesek a repülésre.