A nemzet dúsgazdag költője remeteként tengette idős napjait, pedig tinilányt vett feleségül és az iskola rossza volt

1776 május 7-én, 248 évvel ezelőtt, a gondolataiban szilárdan hívő Berzsenyi Dániel látta meg a napvilágot. Bár nem tudott azonosulni a reformkorban kibontakozó  egalitárius "új hullámmal", Berzsenyi mégis a legnagyobb magyar lírikusok közé tartozik, a klasszikus óda legnagyobb hazai mestere, a magyar klasszicizmus első számú képviselője.

Egyházashetyén, egy Vas megyei kis faluban született, édesapja, Berzsenyi Lajos és édesanyja, Thulmon Rozália egyetlen gyermekeként. Fiát sokáig visszatartotta a tanulmányoktól, mert gyengének és betegesnek tartotta. Berzsenyi Dániel 11 éves volt, amikor hetyei birtokukról a soproni evangélikus líceumba került. Ottani "kalandozásai" nem voltak túl sikeresek, mivel inkább bajkeverőnek, mint szorgalmas tanulónak bizonyult. Az iskola évkönyvébe Ovidiust idézve a következőket írta: "Látom és helyeslem a jobbat, de a rosszabbat követem".

Sopronban töltött éveinek köszönhetően azonban nemcsak magaviseletében, hanem a költészet iránti érdeklődésében és a latin, valamint a német nyelv ismeretében is fejlődött. Édesapja birtokának gazdaságában dolgozott nappal, éjszaka pedig olvasmányaiba merült, és az ókori klasszikus, Horatius lett életének legfőbb példaképe.

23 éves korában feleségül vette a nála 9 évvel fiatalabb Dukai Takách Zsuzsannát, és ekkor függetlenedett véglegesen az atyai háztól. Magányát tetézte édesapjával fennálló konfliktusos kapcsolata. Kemenessömjén települt le, ahol saját maga is gazdálkodni kezdett, és bár már írt, még csak a fióknak: nem volt olyan bizalmasa vagy támogatója, akivel megoszthatta volna szárnypróbálgatásait.

Az elsők között Nemesdömölk evangélikus lelkipásztora, Kis János fedezte fel a költő tehetségét. Berzsenyi bizalmába fogadta, barátságot kötöttek, és Kis János bátorította, hogy küldje el műveit Kazincy Ferencnek. Kazincy elragadtatással írt az új reménységről, és ennek hatására Berzsenyi megkezdte költői pályájának folytatását.

Hiába lett ünnepelt költő, és várta Pesten a művelt körök vendégszeretete, ő többnyire ellenállt a meghívásoknak. Ha mégis megjelent társas eseményeken, akkor többnyire csendben, szótlanul ült, sőt egy ízben azt is megjegyezték róla, hogy képes volt minden búcsúszó nélkül elutazni. Gróf Festetics György azon kevesek közé tartozott, akit közel tudott engedni magához. Festetics még nemesfájú jegenyét is ajándékozott neki.

Az élet különböző kihívásai, például Kölcsey Ferenc kritikája, megpróbáltatásokkal teli időszakokat jelentettek Berzsenyinek. Méltó válaszát Kölcsey írására csak évekkel később adta meg. Bár a barátságok meggyengültek és a kiadások nem mindig hozták meg a várt sikert, Berzsenyi Dániel mindvégig hű maradt költészetéhez és eszméihez.

Élete utolsó szakaszában, bár már nem lelte örömét az írásban, és alkotói válságba került, mégis az Akadémia filozófiai osztályának első rendes tagjává választották. Pályafutása alkonyán inkább az esztétika felé fordult, és visszavonultan, Niklán érte a halál 1836-ban. Berzsenyi élete és munkássága, bár nem mindenkor könnyű, mégis mély nyomokat hagyott a magyar irodalom történetében.

_{forrás: Múlt-kor}