Hazánk legnagyobb tragédiájában majdnem kiirtották az egész magyarságot, máig nem tudni, hogy menekültünk meg

Hazánk és benne a magyarság az Szent Istvánnal kezdődő államalapítás óta jó pár tragédiát átélt - a mából nézve a középkori tatárjárás meglehetősen messze van, de hatása óriási volt: gyakorlatilag a csodának köszönhető, hogy népünk megmaradt a mongolok pusztítása után.

Roppantul érdekes adalék a történetekhez, hogy nem túl régiben bebizonyosodott a magyarság és a távol-keleti mongolok hunokkal való rokonsága, míg a 13 században folytatódtak le az portálunkon már megírt úgynevezett mágus-perek, amikor a magyarság szembefordult saját őshagyományával: a tatárjárás így a régi rokonok "bosszú"-jaként is értelmezhető.

IV. Béla királyunk már évekkel a tatárjárás előtt értesült a mongol terjeszkedésről, amelynek révén a birodalom nyugati része, az Arany Horda folyamatosan terjeszkedett nyugat felé. Julianus barát, a magyar őshazát kereső domonkos szerzetes jóvoltából Béla már jó előre tudomást szerzett a mongol fenyegetésről. Batu kán, aki korábban elűzte a területükről a kunokat, többször is felkérte a magyar uralkodót a megadásra.

Azonban Béla nem volt hajlandó meghunyászkodni egy pogány uralkodó előtt. Inkább megerősítette a Kárpátok hágóinak védelmét, megpróbálva megakadályozni a mongolok betörését. Hatalmas tölgyfákkal és más akadályokkal zárta el az átjárókat, lassítva ezzel a mongol hadsereg előrenyomulását.

Március 12-én Tomaj Dénes nádor egy nagyjából ötezer fős sereggel próbálta megállítani a mongol támadást, ám a küzdelem kudarccal végződött. A nádor maga is megsebesült, és csak néhány hű katonájával tudott elmenekülni, hogy hírt adjon a Budán tartózkodó IV. Bélának. A mongolok gyorsan előrenyomultak, elfoglalva Vácot, majd visszavonultak, hogy egyesüljenek a főerőkkel a Sajó folyóig.

Az igazi csata 1241. április 11-én és 12-én, Muhi mellett zajlott. A magyarok egy megerősített szekértáborban helyezkedtek el a Sajó folyó jobb partján. Béla katonái sikeresen visszaverték az első mongol támadást április 11-én éjjel, köszönhetően a hidat védő vitézeknek és a számszeríjászoknak.

Szubotáj vezér átkelése után a mongolok két oldalról támadtak, teljesen körbezárva a magyarokat. A szekértáborban kitört a pánik, mikor minden oldalról nyílzápor zúdult rájuk. Bár a magyarok megpróbáltak védekezni, a szűk terület és a zsúfoltság miatt nem tudtak megfelelően harcolni.

Az uralkodó kimenekült, de Tomaj Dénes nádor hősi halált halt a csatában. IV. Béla egészen Dél-Dalmáciáig menekült, de végül visszatért elpusztított országába, miután Batu kán hadserege váratlanul elhagyta az országot az 1242-es évben.

Az Arany Horda feje, Batu kán valószínűleg Ögödej nagykán halála miatt hagyta el az országot, hogy megszerezze az irányítást a birodalom felett, vagy egyszerűen azért, mert hadereje túlságosan meggyengült a magyarországi harcokban. A kivonulás hátterében több elmélet is felmerült, de a végeredmény ugyanaz volt: a mongolok távoztak Magyarországról.

_{forrás: mult-kor}