Másként alakult volna a történelem, ha ez az Árpád-házi herceg bizánci császár lesz, amire jó esélye volt

III. Béla, az Árpád-házi uralkodó, kinek uralma áldott időszak volt Magyarországnak, olyan király volt, akinek befolyását és műveltségét még a trónviszályok sem tudták megrengetni. Visszatérve Bizáncból, ahol nevelkedett, maga koronáztatta fel, és bár Lukács esztergomi érsek ellenállt a koronázási szertartásnak, végül Kalocsán történt meg a koronázás, engedéllyel a pápától.

III. Béla uralkodói jelentőségét jelzi, hogy az Árpád-ház egyik legkiemelkedőbb, ugyanakkor legkevésbé ismert uralkodójaként maradt fenn a történelemben. Míg a krónikák csupán röviden említik huszonhárom éves uralkodását, valójában nagy megbecsülés övezte, sőt, "magnus rex"-nek, azaz nagy királynak emlegették.

Az Árpád-ház egyik legkiemelkedőbb, de legkevésbé ismert uralkodójának alakját és tevékenységét néhány eredeti okirat mellett csupán néhány tucat másolatból, kivonatból vagy csak említésből ismert oklevélből, valamint külföldi források töredékes adataiból lehet rekonstruálni.

Ebben a munkában Baják László történész-muzeológus vette a legújabb kezdeményezést, aki a III. Béla trónra lépésének 850. évfordulója alkalmából készített olyan kötetet, mely részletes kronológiát és történelmi segítséget nyújt, ezzel bemutatva egy királyt, aki a XII. század utolsó negyedében a kor legbefolyásosabb birodalmai között egyensúlyozott, a második invesztitúraháború és a harmadik keresztes hadjárat zűrzavarában képes volt Magyarországot Európa leggazdagabb és legtekintélyesebb államaivá emelni. Legnagyobb teljesítménye az volt, hogy fenntartotta az ország belső békéjét és külső biztonságát, s hazáját a nyugat, a kelet és a dél kereskedelmi és kulturális kapcsolatainak fontos csomópontjává tette.

Baják László szerint nagy részben annak köszönhető, hogy Béla a legjobban felkészített uralkodó volt az Árpád-kori Magyarországon, hogy bizánci neveltetésben részesült. Az II. Géza 1162-ben bekövetkezett halála után a trónöröklési vita az Árpád-házi dinasztia rokoni harcainak labirintusába sodorta, mert a meghalt király legidősebb fiát, a jogos örökös III. Istvánt nem fogadták el a nagybátyjai, akik Manuél bizánci császár támogatásával próbálták eltávolítani a trónról a fiatal királyt. I. Manuél hűbériség alá akarta vonni a Magyar Királyságot, mivel anyai nagyapja Szent László király volt.

Az ingadozó esélyekkel bíró belső harcok és a bizánci katonai beavatkozás következtében 1163-ban létrejött békeszerződésben a bizánci császár elismerte III. István királyságát, cserébe pedig Béla herceget, a király öcsét, Bizáncba vitte, hogy saját fiú utódjelöltjének nevelhesse. Ekkor nevezték át Alexioszra, deszpotésszé emelték, és eljegyezték Mária nevű lányukkal.

Így az ifjú Árpád-házi herceg Bizáncban tanulhatta meg a görög nyelvet, beleolvashatott a birodalom fejlett államigazgatásának és diplomáciájának működésébe, és részt vehetett az államtanács ülésein, hadjáratain és fontos egyházi zsinatokon. Élete végéig nem adott fel nagy álmát, hogy megvalósítsa a Magyar Királyság és a Bizánci Császárság személyi unióját, de ez sosem vált valóra.

Az igazi kihívást a rokoni harcok jelentették, melyek trónviszályokhoz vezettek. Az Árpád-dinasztia bonyolult belső viszályainak fő oka az volt, hogy a királyt, III. Istvánt, nem fogadták el a nagybátyjai, akik Manuél bizánci császár támogatását kérték. Béla kilenc évet töltött Bizáncban, ahol értékes tapasztalatokat szerzett az államigazgatás és diplomácia terén.

Uralkodása alatt jelentős reformokat hajtott végre, mint például a királyi kancellária modernizálása és az oklevelek kiadásának decentralizálása. Emellett kiemelkedő volt a Szent István-kultusz erősítése, amely magában foglalta I. László, a lovagkirály szentté avatását. Legnagyobb teljesítménye az volt, hogy fenntartotta az ország belső békéjét és külső biztonságát, sőt, Magyarországot Európa leggazdagabb és legtekintélyesebb államai közé emelte.

forrás: MagyarNemzet