Tömegek reagáltak a Facebook leállására: az utca emberét kérdeztük, nem túlzás a pánikhangulat

Tegnap nagyjából 16:30 körül döbbenetes történés rázta meg (nem csak) Magyarországot. A Facebook és az Instagram elérhetetlenné vált, emberek százmillióit jelentkeztette ki a rendszer. Természetesen a netet elárasztották a mémek, hogy Zuckerberg a Twitterrel (most már X) röhög a markában, az emberek pedig ezt kérdezgetik maguktól: mi is volt a jelszavam? Na de mi a helyzet a való életben, az utca emberével, hogyan élte meg ezt a röpke egy órás kommunikációs csatorna nélküli időszakot? Egészen meglepő válaszok születtek a leállással kapcsolatban:

Gergő, informatikus, 31: Én személy szerint örültem neki. Annyira rá vagyok függve ezekre a cuccokra, hogy már kényszeresen írkálunk, likeolunk, klikkelünk, ahelyett hogy összeülnénk egy kocsmába, vagy csak felhívnánk a másikat. Én tudjátok mit csináltam? Kikapcsoltam a telefont és betettem egy filmet. Másnap reggelig rá sem néztem, de a hírekre sem. Nem érdekelt mi folyik a világban, úgy voltam vele, hogy a karmától kaptam egy napnyi énidőt és nagyon élveztem. Simán bevezetném ezt kötelező jelleggel mindenkinek, sokkal jobban feltölt mint a 150. cukikutyavidi amit átküldesz valami semmitmondó üzenettel a haverodnak.

Linda, 19, tanuló: Naaaaagyon gáz volt. Nagyon. Írni akartam a haveroknak, hogy nekik van-e Instájuk, mire leesett, hogy nekem nincs. Facen is írni akartam, aztán az se. Arra gondoltam, hogy érjem el őket? Nem is tudom a számukat, van aki nem is tudom hol lakik. Estére programunk volt, baromi ideges voltam, hogy hogy jutunk oda, meg hol találkozunk, nagyon drága volt a jegy. Kb másodpercenként frissítettem az oldalamat, mire végre visszajött. Kb 2 órát cseteltünk, ők is totál beijedtek. Soha többet nem akarunk ilyet, iszonyat volt.

Károly, 56, utcaseprő: Ha engem kérdez, kiasszonyka, Ők voltak. (Kik? Kérdeztem vissza, ő pedig az égre mutatott.) Lassan megmutatják magukat. Most még csak egy óráig nem volt kommunikáció, ez majd órák, végül napok lesz és hetek lesznek. El akarnak szigetelni minket egymástól, hogy gyengítsenek és könnyebb legyen az invázió.

Zoltán, 46, gyárimunkás: Nem volt semmi különös, én észre sem vettem. Hazafele menet láttam, hogy az asszony írt vagy 10 üzenetet, hogy mi történt. Azt se tudtam merre előre, ő totál pánikban volt. Megnyugtattam és hazafele vettem a kedvenc kajáját, egész este erről tudott csak beszélni. Nekem mint mondtam, fel se tűnt.

Mira, 39, tanítónő: Most aktiválták a lehallgató rendszert (nagyon nevet). Nem, nem. Semmi ilyesmi. Ez egy technikai rendszer, ráadásul globális, nagyon bonyolult. Az a furcsa, hogy csak ennyire ritkán megy tönkre. Nem aggódtam, viszont a gyerekek többet beszélgettek velem. Megbeszéltük, hogy naponta tartunk majd telefonmentes időt, mert azt vettem észre, hogy én is gyakran nézek rá, amikor otthon vagyok és értékes időt is tölthetnék akár a családommal.

Dani, 41, bolti eladó: Van egy elméletem. Lehet ez egy globális pszichológiai kísérlet volt. Hogy bepánikolnak-e az emberek, tudjátok, hogy mit lépnek. Nem tudom, nekem egészen életszerűnek tűnik. De az a véleményem, hogy akit ez kétségbeejt, az annyit is ér. Nekünk a társaságban ez nem okozott különösebb fennakadást a dolog, elég sokat találkozunk élőben, amikor nem vagyunk együtt, akkor általában az énidő. Nem mondom, hogy én nem görgetem a hírfolyamot, de nem határozza meg az életemet. Szóval engem nem érintett.

Összességében volt tanulsága a beszélgetéseknek: amit mindenképpen megtehettek, az az, hogy a fontos személyeknek legyen meg a telefonszáma, ez igaz arra az esetre is, ha valami program miatt valakivel találkoznod kell. Valamint sokkal kevésbé kellene a közösségi médiára hagyatkoznunk, több pillantást az égre és kevesebbet le a mobilba. Mint látjátok, anélkül is van élet, nem csak évente egy órára, hanem akár naponta többre is tudnánk nélkülözni.

Más témában is előszeretettel kérdezzük meg az embereket, itt például a Szigeten volt egy vicces kalandozásunk pár érdekes arccal: