Kossuth Lajos temetéséről ijesztő részletek derültek ki, óriási balhé volt Budapest utcáin, a Citadellán is készenlétben állt a tüzérség a tüntetők ellen

Ha van magyar, akinek mindenki tudja a nevét, azt minden bizonnyal Kossuth Lajos: körülbelül nincs olyan település hazánkban, ahol ne lenne Kossuth utca - Budapesten a Parlament előtti tér is az ő nevét viseli.k

Abban már kevésbé vagyunk biztosak, hogy a politikai tevékenységét is hasonló biztonsággal ismerik az emberek, mint a nevét. Ebben a cikkben nem is lesz feladatunk utánajárni részletesen tevékenységének, de azért azt nagy vonalakban vázoljuk fel, hogy Kossuth leginkább a 19. századi anti-monarchista kör tagja volt, kiemelt szerepe volt az 1848-as forradalomban.

Az éppen formálódó modern nemzeti gondolat egyik vezéralakja volt, komoly küzdelmet folytatott az általa meghaladottnak, feudális maradványnak tartott rendi kiváltságok eltörléséért, és az úgynevezett "polgári szabadságjogokért". Az 1849-ben kimondott Habsburg-trónfosztás (amire nemzetgyűlésnek egyébként nem volt jogköre) után őt választották kormányzó-elnöknek (a Batthányi-kormányban a pénzügyminiszter pozícióját töltötte be), majd a szabadságharc bukása után külföldi emigrációban élt.

Nos, a Magyarországon egészen az első világháború végéig uralkodó Habsburg-ház nem zárta annyira szívébe Kossuthot, mint a későbbi nemzeti kollektív tudat, nem csoda hát, hogy a temetése nem volt éppen egyszerű menet a korabeli Budapesten.

Kossuth Lajos 1894-ben halt meg, Olaszországban, Torinoban - ám a temetését itthon szándékoztak megtartani. A koporsót haza is hozták - a korabeli beszámolók szerint osztrák területen szinte teljes közöny fokozta, ám itthon óriási gyászoló tömeg várta, különösen Budapesten.

Ferenc József egyáltalán nem volt elragadtatva az ötlettől, hallani sem akart állami pompával járó temetésről - Wekerle Sándor, a bécsi udvar és  magyar nép támogatását is élvező kormányfőnek kellett kiügyeskednie a mikéntet. Az állam kikötötte, hogy állami épületere tilos gyászlobogót húzni, ami komoly felzúdulást váltott ki a nép körében - a fővárosban gyakorlatilag folyamatos tüntetések voltak.

Bőven voltak olyanok is (a magyarok között), akik nem értettek egyet Kossuth szellemiségével, és otthon sem tűztek ki gyászlobogót - az ilyen ablakokat egyes esetekben az egyetemisták kővel megdobálták, betörték az ablakokat.

A tüntetők az életét élő város normális ügymenetét is megzavarták: zenés kávéházakban állították le a zenét, színházi előadásokat szakíttattak félbe, aminek a vége az lett, hogy a kormány bevetette a karhatalmi erőket, nem egyszer erőszak alkalmazásával oszlatva fel a tüntetéséket, miközben a Citadellán is készenlétben állt a tüzérség, az összecsapásoknak halálos áldozata is volt.

A kedélyeket végül a Kossuth-fiúk által írt levél nyugtatta el, akik kikötötték, hogy ha folytatódnak ezek az események, akkor nem tudják hazahozni apjuk koporsóját. Miután megtörtént, Magyarország történelmének talán legnagyobb gyászszertartása kezdődött - a körúti lakások tulajdonosai már jó előre feladtak hirdetéseket a lapokban, és kiadták erkélyeiket a bámészkodni vágyó embereknek.

Kossuth Lajos sírja a Fiumei úti sírkertben található, életművét naplójában talán utolsó leírt sorai fejezik ki a legjobban:

„Nem a Habsburg-háznak, hanem az osztrák császári és magyar királyi méltóság egy személybe kumulációjának vagyok ellensége; ennek igenis, bár tehetetlen, de megtörhetetlen, de hajthatatlan ellensége vagyok és maradok mind halálomig”.

^{forrás: 24.hu}