Páratlan dokumentum számol be a második világháború magyar mindennapjairól: volt egy dolog, amiben minden más nemzettől különböztünk

Amikor Kölcsey Ferenc megírta a himnuszt (eredetileg latinosan, Hymnus-ként írta le a címet), alcímet is írt költeményeihez: a magyar nép zivataros századaiból. Már 1823-ban is benne volt a köztudatban, hogy a magyar történelem fényes lapjai között bőven vannak sötét oldalak is - és azóta micsoda két évszázad telt el.

A 20. század óriási felfordulásokat hozott a világ életében, 1945-re már túl voltunk két világháborún - Európában mindkét nagy háborúban különösen intenzív harcok voltak, államalakulatok szűntek meg, új országok születtek, határok lettek átrajzolva, lakosság-cserék, kitelepítések, internálások, éhezés: tényleg minden kijutott a 20. század európai lakosságának. 

Ha valaki 1901-ben azt mondja egy az akkori Osztrák-Magyar Monarchia polgárának, hogy 50 év múlva nem hogy Osztrák-Magyar Monarchia nem lesz, de már monarchiák is alig és Magyarország népköztársasággá alakul kommunista uralom alatt, nem nagyon hitte volna el - pedig pontosan ez történt.

A második világháború különösen fájdalmas emlékű, Magyarország a háborúban a tengelyhatalmak oldalán vett részt, ami elveszítette a háborút. A békét követően kezdett el kiépülni a kommunista diktatúra, és az egykori trianoni határok is maradtak (amik megváltoztatása miatt ment bele Magyarország a háborúba).

Hogy akkoriban milyen volt az élet Magyarországon, arról sok irodalmi mű született: sok közülük tisztán propagandisztikus céllal (ahogy az háborúban lenni szokott), de sok korrekt beszámolót is olvashatunk. Az egyik ilyen legérdekesebb kis részlet Kádár Gyula tollából származik

Kádár Gyula egykori katonatiszt, 1898-ban, Debrecenben született. Egész életében katona volt, tiszti akadémián tanult, de többször is meggyűlt a baja az itthoni rendszerrel: a németek bevonulása után a Gestapo tartóztatta le, a nyilas hatalomátvételt követően a nyilasok később amerikai fogságból szovjetbe került, 10 évig volt hadifogoly táborban a Szovjetunióban - hazatérése után beszervezték ügynöknek. Aktái tanúsága szerint őt két másik tiszttársával együtt szervezték be, akik mind komolyabb szellemi képességekkel rendelkeztek tartóiknál - jelentések egymásról leginkább semmitmondóak.

Önéletrajzi írásában, az 1978-ban megjelent (bár erősen cenzúrázott formában) A Ludovikától Sopronkőhidáig című könyvében ír a korabeli élelmiszer ellátottsági állapotokról. Az, hogy a Kárpát-medence Európa éléskamrája, sokáig élő mondás volt, és ebben lehetett is valami. A német hadigépezet a második világháborúban nagyon magas fokon pörgött, az egész gazdaság a háborús céloknak lett alárendelve, ami például azt eredményezte, hogy sokkal jobban ki voltak "centizve" az élelmiszer-adagok, mint például Magyarországon, ahol a háború alatt is sokáig mindig volt mit enni (persze 1945-re már azért itt is elég tragikus állapotok voltak).

A könyvben Kádár Gyula a helyzetről így ír:

„A kíséretembe kirendelt német alezredes egészen Budapestig mellém volt beosztva. Felesége Bécsben tartózkodott, még soha nem járt Magyarországon, félreérthetetlenül célozgattam arra, hogy hogyha szeretné, eljöhetne. Meghívtam. Hegyeshalomnál megebédeltettem őket. Elámult a háromfogásos ebéd bőségén. Pesten ekkor még halomban állt a zöldfőzelék a piacokon, az üzletekben bőven lehetett élelmet kapni.

Oda volt a csodálkozástól: ezeket bárki szabadon megvásárolhatja? Unglaublich, unglaublich! Tapasztalataimról bőven beszámoltam Szombathelyinek (a honvédelmi miniszternek – szerző)…. Javasoltam azt is, hogy az ide látogató németek túlméretezett zabáltatását tiltsák meg: ez a legkárosabb propaganda számunkra. A „magyaros vendégszeretet” nem megbecsüléshez vezet, hanem arra, hogy otthon terjesztik: mi itt tejben-vajban fürdünk, és még többet követelnek majd tőlünk.”
 

_{Forrás  -  Kádár Gyula : A Ludovikától Sopronkőhidáig c. könyv}