A csinos nővérke nem akart velem találkozni, megzsaroltam: csontomat töröm vagy együtt töltjük az éjszakát

A mai világban nehéz igazán kitartó férfit találni. Aki pedig annak bizonyul, az túl ragaszkodó és kétségbeesett. Akkor hogyan van ez? Olvasónk megelégelte a netes randik és társkeresők bizonytalan nőit és bizonyosan kiállt magáért. Hibázott, erőszakos volt? Épp ellenkezőleg, hiányoznak az ilyen férfiak? Döntsék el kedves olvasóink.

Érdekes a történetem és sokan el fognak ítélni. Van egy se veled, se nélküled kapcsolatom. A páromat szeretem, vonzódom hozzá, azonban lassan két éve nem tudja eldönteni, hogy együtt vagyunk-e, vagy sem. Hogy még jobban sokkoljam a kedves olvasókat: férfi vagyok. És ráadásul nagybetűs: van lakásom, kocsim, egzisztenciám, minden olyan dolog amire rámondják, hogy kell egy komoly kapcsolathoz, éppen csak a karma úgy döntött, hogy egy komolytalan nőt sodor elém az élet.

A párom egy tünemény nő, ha úgy akarja. Kiszámíthatatlan, hisztis, öntörvényű, de végső soron művész, amit imádok benne. Ábrándos lélek, aki másik dimenzióban él, de... és nem akarok közönséges lenni, de képes engem is egy másik dimenzióba átrángatni, ha éppen van kedve. Mostanában viszont nem volt kedve. És semmi máshoz sem. Hozzám sem. Nem csak úgy nem, hanem emberileg sem, inkább ez a ne is lásson, de azért ne haljak meg.

Ez rettenetesen bántó, hiszen szeretem. De felmerült a kérdés: meddig szerethetünk egy nőt, aki nagyrészt fájdalmat és bizonytalanságot ad? A vízválasztó az egyik barátaimmal töltött este volt, éppen ismét szakításban voltunk a párommal, immáron sokadjára. Komolyan sem vették a haverok, de én sem. Szokásos. Szomorú nem? Szokásos egy kedd este, hogy kirakott a barátnőm, de csütörtökre azért még írt, hogy segítsek neki.

Elegem lett. Indulatból letöltöttem 3 társkereső appot és komolyan vettem: hiába az alkohol befolyásoltság, kitöltöttem az adatlapot és húzgálta jobbra balra meg vártam az üzeneteket, meg minden. Tényleg, nagyon ideges voltam.

Másnap hívott a barátnőm, kibékültünk. Ennek nagyon örültem, viszont... csippant a telefonom. Valakinek tetszettem és üzenetet is küldött. Megnyitottam. Egy nálam jóval fiatalabb hölgy volt és nem kertelt: tetszem neki és telefonszámot kért. Éppen munkában voltam és nem is igazán értem rá, de tetszett a határozottsága: megadtam a számom és nem számítottam rá, hogy elkezdődik bármilyen beszélgetés.

Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna: hívtak és a telefon másik felén nem éppen az időjárásról akartak beszélgetni. Engem teljesen lehengerelt a lány és egy pillanatra azt sem tudtam hogy van vagy volt vagy lesz barátnőm, semmi sem érdekelt, csak ez a búgó hangú tündér, akinek faltam a szavait.

[[cikk3]

Az izgalom mérhetetlen volt: amit én éreztem, de az ő hangján is hallottam, hogy ez valami más. Beszélgettünk, nagyon sokat. Nem akarok senkit áltatni: a fő cél elvileg a társkeresés lett volna, mi azonban kimaxoltuk a határokat. Volt olyan, hogy félreálltam a kocsival és annyira elvadult a beszélgetés, hogy ezt inkább le sem írom. A lényeg a lényeg: kihozta belőlem azt az állatot, amit korábban a szerelmem is, azonban azt érzem hogy ő talonban tart. Szeretem, de elképesztően izgat az új is. Ő egy nővér és mivel meséltem neki az eddigi kapcsolatomról, addig nem akar velem találkozni, míg le nem zártam. Igaza van, azonban én nem akartam ezt az egészet veszni hagyni: Azt mondtam, hogy el fogom törni a lábam a kórház előtt, ahol dolgozik, akkor muszáj velem foglalkoznia. Ő teljesen bepánikolt, de éreztem, hogy tetszik neki. Mit csináljak? Törjem lábam, hogy találkozzunk, vagy inkább... nem, ezt le sem írom, nem akarom elveszíteni, így látatlanban sem.