Elképesztően nagy udvariatlanság és biztos hogy te is csinálod, a legtöbb ember azonban megőrül tőle

A magyarok igazi, ízig-vérig vendéglátó népek hírében állnak, ami nem csoda: kultúránkkal összekapcsolódott az evés és az ivás közösségben végzett gyakorlata és szinte nem tudunk olyan eseményre menni, ahol ez ne kapna valamilyen központi szerepet.

Rengeteg éttermünk és bárunk van Budapesten, de lassan a vidéki városokban is egymást érik a vedéglátóipari helyek.

A családok és baráti társaságok életében is mindennapos ez: összefutunk inni ha jó a kedvünk, akkor is ha rossz és akkor is ha semmilyen, hátha valamelyik irányba mégis elbillen a mutató.

És akkor ott van emellé még a harapnivaló kérdésköre is.

Lebukott Magyarország, nincs tovább - itt a kiábrándító igazság az internetezési szokásainkról

Olvass tovább...

Olvass tovább...

Az evéshez való teljesen téves hozzáállást már gyerekkorban belénk nevelik, amikor olyanok hangzanak el, hogy nem állsz fel az asztaltól, amíg meg nem eszed, muszáj ebből is szedned, nem kapsz desszertet amíg el nem fogy a borsó. Holott már egy kisgyerek is el tudja dönteni, hogy mi az, ami ízlik neki és mi az ami nem, valamint hogy mikor érzi úgy, hogy köszöni szépen, de nem kér többet. Ahogy azt is szívmelengetve nézi a szülő ha a nagymama púposra szedi a tányért és bőszen kínálgatja még a gyereket akkor is, ha az mozdulni sem bír, hiszen az étel az egyenlő gondoskodással. Azt a tabut meg már meg sem merem említeni, hogy mi van akkor, ha a kedves nagymama egyszerűen rosszul főz, de akkor is le kell erőltetnie szerencsétlen kiskölyöknek a tányér húslevest, hát ne bántsa már meg a nagyit. Emellett pedig a csapból is az folyik, hogy teljesen rendben van ha pukkadásig esszük magunkat. 

Egyébként nincs rendben. A legtöbb ember jóval több táplálékot vesz magához, mint amire a teljesen kényelmes létfenntartás érdekében szükség lenne és az a baj, hogy a legtöbb közeg ezt el is várja.

Egészen elképesztően kellemetlen jelenet, amikor egy társaságban valaki azt mondja, hogy köszönöm, most nem vagyok éhes és 15 percnyi csámcsogós témázgatás kezdődik, hogy mégis miért?

De olyan sovány vagy.

Megint diétázol?

Ez valami új fogyókúra?

De mindenki eszik.

Akkor nézel ki jól, ha gömbölyödsz.

Miért kell megint kényeskedni?

Jó, mondhattad volna, hogy nem fogsz enni.

Ilyen és ehhez hasonló mondatok tömkelege zúdul arra az emberre, aki éppen valamiért nem szeretne fogyasztani, viszont a társaságával megtisztelte a másik embert/embereket és balga módon azt hitte, hogy ezzel társadalmi kötelezettségeinek eleget is tett.

Ugyanez a helyzet az ivással is. Olyan szinten magánügy ez, hogy hihetetlen és mégis mindenki ezzel foglalkozik, kellemetlen perceket okozva annak, aki a saját érzéseire hagyatkozva hoz egy teljesen hétköznapi, felnőtt döntést: valamit most nem kíván.

Ezt gondolják a magyarokról a külföldiek, tényleg ilyenek vagyunk?

Olvass tovább...

Olvass tovább...

A tukmálás az igazi aranypapírba csomagolt bunkóság és ideje lenne vele teljesen leállni, mert akármennyire is kedvesnek van beállítva, nem az. Rosszabb esetben behódol az áldozat és eszik valamit, amitől aztán jó eséllyel rosszul lesz, jobb esetben meg csak simán kínosan érzi magát.

Én személy szerint nem tartozom a nagyevők táborába és bár a barátaim sosem piszkálnak azzal, hogyha valamit épp nem szeretnék megenni, meginni, a családomnál, és az esetleges anyós/após jelöltéknél már korántsem ennyire egyszerű a helyzet.

És bár ők is hozzáteszik, hogy a szüleim és csak aggódnak értem, mégis mennyire degeradáló a helyzet a másik oldalról: annyira nem tartanak kompetensnek, hogy el sem tudom dönteni mire van épp szükségem?

A jelenség nem egyedi, sok emberrel beszéltem már erről és rengetegen üdvözítenék azt a változást, hogyha bármilyen fogyasztással kapcsolatos párbeszéd így zajlana:

Kérsz?

Igen, köszönöm.

Tessék.

Vagy pedig:

Kérsz?

Nem, köszönöm.

Rendben van.

Ez a két kimenetele és formája az elfogadható a beszélgetésnek, minden más csak a tukmáló személyéről, érzéseiről és az ő jólétéről, szellemi felsőbbrendűségéről szól.