Egy kemény munkanap után benézett a hűtőjébe és akkor jött rá, hogy pont ugyanúgy járt mint Shakira

Szóval az van, hogy pont a héten voltunk édesanyáméknál, aki a kedvenc kajámat csinálta nekem, ami nem mást, mint a halászlé. Kényes étel ugyebár. Olyan nincs, hogy valaki kicsit szereti a halászlevelet. Vagy igen, vagy nem. Mivel a családomban senki sem szereti, így ez az étel volt, amit nyugodtan a hűtőben hagytam, mivel sem asszonyka, sem asszonyka barátai, sem a gyerekek, sem a gyerekek barátai nem kívántak rá.

Ezzel a tudattal mentem el dolgozni és tudtam, hogy a szeretú családomon kívül egy jó adag házi halászlé biztosan várni fog. Kettőből kettőt mellélőttem.

Ritka rossz napom volt. Tudjátok, amikor minden összejön: lecsesz a munkatárs, elővesz a főnök, rálépsz a felmosott wc padlójára és összeszid a takker néni, leöntöd magadat kávéval. Mikor végre véget ért ez a fájdalmas nap, egy dologra tudtam csak gondolni: a kis családomra és a halászlére.

Így hát ennek a roppant rémes napnak a végén beültem a kocsiba és elindultam hazafele. Régi számokat hallgattam, ráhangolódtam a hétvégére, péntek is volt, mellékesen. Hazaértem, az asszony valahol máshol volt, a gyerekek meg pizsamapartin, szóval odamentem a hűtőhöz, kinyitottam és... egy üres doboz volt ott.

Visszatéve a hűtőbe. Kivettem, kinyitottam és üres volt. Teljesen meglepődve néztem és hirtelen nem is tudtam mit mondani, mit érezni, mit gondolni. Senkit nem ismerek, aki szeretné a halászlevet az ismerősi körben. Tágabb imserősiben sem, de ez nem ide tartozik. És mégis ott nézem rám a doboz, üresen. Egy nagyon nagyon gyanús, szinte agykapargató sejtés kezdett feljönni az agyamban. Gondolhattam volna a gyerekek barátaira, de 18 év alatt senki sem eszik halászlevet, így a gyanú egyszerre csak gondolattá erősödött.

Valaki volt a házamban. Valaki, akit nem ismerek és megette a vacsorámat. És ami a legrosszabb, valószínűleg nem is csak ebbe nyalt bele. Leültem a konyhaasztalhoz és magam elé tettem a dobozt. A feleségem hazaért és elkezdte mesélni a napját mire a konyhába ért már a fodrásznál tartott, majd beért a konyhába és meglátott engem. Még mesélt volna tovább, de meglátta előttem az üres dobozt. Az arca megrándult és nem kellett semmit mondania.

Elcsukló hangon belekezdett abba, hogy megkívánta és hirtelen... de szembesítettem vele, hogy valami mást kívánt meg, ő pedig beismerte.

Leült a konyhaasztalhoz és meséli kezdett: nem régóta tart, de szereti. Nem úgy mint engem, másképp, de kicsit jobban. Nem akar válni, de döntsem el mit akarok. Itt vannak a gyerekek, de nem talál valamit, ami hiányzik és tudjátok, csupa klisé. Klisé, ami az embert pofáncsapva hirtelen a leghúsbamarkolóbb valósággá válik.

Megöleltem, megcsókoltam és azt mondtam neki:

Szabad vagy. Legyél vele.

Ő pedig így tett. Azóta együtt vannak. Én ismét randizni kezdtem és minden partneremtől megkérdezem az első randik valamelyikébe belecsempészve:

Csak érdeklődésképp, van olyan férfismerősöd, aki szereti a halászlevet? Nincs rossz válasz, egyébként. Csak szeretném tudni.