A kockás hasú magyar király elképesztő büntetéssel jutalmazta a tolvajokat és rablókat

A magyar történelem, ha nem is hemzseg a jobbnál jobb királyoktól és uralkodóktól, bizony több nemzetvezetőnk is nagy hírnévre tett szert mind hazánkban, mind a nemzetközi színtéren. Még kevesebb királyunkból lett Szent, nyilván kiemelkedik közülük a keresztény államunkat megalapító Szent István, aki egykor Vajk néven látta meg a napvilágot. Aztán létezik még olyan híres vezér is, mint Mátyás király, aki a mai napig a köznyelv és a közös tudat részese. 

Pedig talán mindüknél fontosabb és nagyobb hőse volt történelmünknek az 11. században uralkodott Szent László, akit természetesen csak halála után szenteltek fel. Körülbelül száz esztendővel. I. László királyunk rögös úton lett a nyolcadik uralkodónk, és végül tizennyolc éven keresztül sikerült a trónon maradnia egészen 1095-ig, igaz, csak 1081-ben koronázták meg hivatalosan. A Szent Koronát korántsem meglepő módon nem a mesékbe illő módon, édesapjától örökölte meg, hanem a saját testvérétől, aki az I. András utáni viharos évtizedekben próbált meg úrrá lenni a káoszon. 

Mert káosz bizony volt jócskán a Magyar Királyság első száz évében. A királyi és hercegi családok keresztbe-kasul elárulták egymást, a nemesek nem győztek oldalt váltani, miközben mindenki a külhoni házasságokban látta a megerősödés lehetőségét. Így lett lehetséges az is, hogy az akkori átlag magyar nem, vagy csak nehezen fogadta el királyának Lászlót. Ugyanis a majdani államférfi sokáig Lengyelországban nevelkedett az édesanyjának köszönhetően, sőt, egész családjuk ott húzta meg magát, amíg más rokonok marakodtak a hazáért. 

A királlyá lett férfi roppant sportos, széles vállú, magas növésű emberként került jellemzésre a feljegyzések szerint. Állítólag László rendre kimagaslott a tömegből, hercegként pedig több honvédő csatát, és belső lázongást vert le úgy, hogy ő maga is kardot forgatott. Kemény döntnökként, de igazságos uralkodó lehetett az elképzelések szerint. Az pedig történelmi tény, hogy a Közel-Keletre vágyó László nem tétlenkedett azért, mert végül sosem sikerült vezetnie egyetlen keresztes-hadjáratot sem Jeruzsálemért. Az uralma alatt került tisztázásra a magántulajdon jelentése és fontossága, illetve annak védelme. A tolvajok és a rablók az ítélkezés (természetesen nem túl objektív) színe előtt gyakran végezték egy-egy végtaggal kevesebbel, de a súlyosabb esetek az életükkel is fizethettek a bűneikért. 

Az "Isten atlétájának" is nevezett király végül 1192-ben lett szentté avatva, emléke előtt még a Vatikán is adózott. Nevét pedig több magyar közintézmény is őrzi a mai napig.