2018 legfelkavaróbb és legörömtelibb sporteseményei – szubjektíven

Számtalan sikert és kudarcot éltem át kicsiny országunk sportrajongóival egyetemben ebben az évben. Nem fogok rangsorolni köztük, nincs sorba rendezés – nekem ezt jelentette 2018 a sportban!

1) Január: nem is kérdés, hogy Babos Tímea Australian Open páros győzelmére emlékszem legszívesebben. A legjobb magyar női teniszező párosban és vegyes párosban is döntőt vívhatott az első Grand Slam-versenyen. Előbbit megnyerte, utóbbit elvesztette. Sőt, az év folyamán a női páros világranglistát is vezette, majd 2018 végén megvédte világbajnoki címét, de most már legjobb barátnője Kristina Mladenovic oldalán. Azonban Babosról (és Fucsovics Mártonról) nem csak a győzelmek juthatnak az átlagszurkoló eszébe, hanem a teniszező(k) harca a Magyar Tenisz Szövetség ellen. Állást nem foglalnék, de tény, hogy kíváncsian várom a fejleményeket. 2) Február: megszületett Magyarország első téli olimpiai aranyérme, mégpedig a Liu Shaolin Sándor vezette magyar gyorskorcsolya váltónak köszönhetően. Emlékszem, éppen az autót vittem a szerelőhöz, és teljesen kiment a fejemből, hogy abban az időben döntőznek a srácok. Azonban az Fb-oldalom elkezdtek sorjázni az ismerősök bejegyzései, hogy „Mindenki azonnal üljön a TV elé!”. A recepcióssal bekapcsoltattam a TV-t, és a futam idejére leállt a munka a szervizben, majd pár perc múlva egymás nyakában ujjongtak a szerelők. (...és Radványi kolléga még egy könyvet is rittyentett a dél-koreai teljesítményből és az addig vezető útról.) 3) Április: hónapok óta vártam, hogy végre elkezdődjön a budapesti Papp László Sportarénában a Divizíó I-es jégkorong-vb. Tudtuk, hogy minden idők egyik legerősebb csoportját hozták össze az égiek. Miközben mindenféle szempontból talán el is vagyunk kényeztetve „nemzetihokiügyben”. Ez az a sportág, ahol mindenki tudja, hogyha esélytelenek vagyunk, akkor is foggal-körömmel harcolunk, és néha csodát csinálunk. Ennek rendje és módja szerint megtöltöttük a csarnokot, és majdnem össze is jött a csoda. Az utolsó mérkőzésen sajnos már nem lehettem jelen, egy edinburghi pubból kellett streamen követnem az eseményeket. Egy paraszthajszálon múlott a dolog: Vay Ádám elképesztő hibát követett el a mindent eldöntő mérkőzés legvégén. A feljutásra álló válogatottat nem egész 15 (!) másodperc választotta el a britek elleni rendes játékidős döntetlentől, amikor kapusunk megszámlálhatatlan bravúr után beejtette a kapujába a korongot – ilyen a kapussors. Még szerencse, hogy a közelben volt egy-két The Famous Grouse és Tennent's... A fiúkat ismerve jövőre újra megpróbáljuk! 4) Május: bár egyértelmű, hogy sokak számára a Bajnokok Ligája-döntője ugrik be erről a hónapról, nekem mégis egy másik esemény volt a prioritás. Ebben a hónapban ért véget a magyar női kézilabda-bajnokság 2017-2018-as szezonja, és egészen hihetetlen módon érkeztünk el az utolsó fordulókhoz. A bajnoki címvédő, Győri Audi ETO KC és az FTC-Rail Cargo Hungaria azonos pontszámmal, azonos egymás elleni eredménnyel állt a záróforduló előtt. Az döntött, hogy ki tudja nagyobb arányban elverni soros ellenfelét. A Győr Békéscsaba elleni meccse pár perccel hamarabb ért véget, így minden szem az Elek Gyula Arénára szegeződött. Az utolsó percre fordulva már csak egy gólt kellett volna dobni a budapesti zöld-fehéreknek, ám Háfra Noémi (akiről még lesz szó a későbbiekben) elkapkodta a lehetőséget. Drámai, és katartikus pillanatokat éltünk át – aki ott volt, nem feledi! A bajnoki cím (és a Bajnokok Ligája-serleg is) pedig Győrbe került. Nem hagyhatom ki, hogy e hónap végén Fucsovics Márton újraírta a magyar tenisztörténelmet, hiszen 6-2, 6-2-re megnyerte első ATP-döntőjét. Szép volt, Marci! 5) Június: Oroszországban elkezdődött a labdarúgó-világbajnokság, amelyen már az úgynevezett kiscsapatok is bebizonyították Bognár György örökbecsűvé nemesedett mondását, miszerint „védekezni mindenki tud”. Ennél fontosabb hír volt a foci világában, hogy Marco Rossi lett a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya – innen is jár a taps, azzal az epés megjegyzéssel, hogy hamarabb kellett volna!

Azonban engem sokkal jobban érdekelt, hogy a magyar férfi kézilabda-válogatott vajon sikerrel tudja-e venni a vb-selejtezőt Szlovénia ellen. A fogadóirodák finoman szólva sem minket tartottak esélyesnek. Ehhez képest Ljubomír Vranjes akit tudott reaktivált (Illyés Ferenc, Nagy László) és valami elképesztő mérkőzésen, de öt góllal nyerni tudott a szomszédban. A veszprémi visszavágó már körömrágósabbra sikeredett, de a lényeg összejött: kijutottunk a vb-re! Ez pedig a tokiói olimpiai részvétel miatt nagyon fontos volt. Más kérdés, hogy a veszprémi kalamajka miatt Vranjesnek mennie kellett, így új kezekben van a karmesteri pálca. Meglátjuk, hogy mire mennek vele 2019 januárjában. 6) Július: maradva a focinál és a kézilabdánál. Általános meglepetésre a nagyágyúk szinte kivétel nélkül mind elvéreztek, így Horvátország, valamint a favoritnak tartott Franciaország vívta a döntőt az oroszországi labdarúgó-világbajnokságon. Végül a világ idei legjobbjának megválasztott Luka Modric vezette horvátok kikaptak a galloktól.

Számunkra azonban sokkal fontosabb volt az a junior esemény, aminek Debrecen adott otthont. A junior női kézilabda-világbajnokság két hete alatt a magyar válogatott összes meccsét megnyerte, olyan lelki és fizikai tényezőkkel magasodott a teljes mezőny fölé, amire már talán emberemlékezet óta nem volt példa. Többek között a ferencvárosi Háfra Noémi vezetésével fantasztikust sikert ért el a csapat, ami több mint biztató a jövőre nézve.

7) Augusztus: „magyarfoci” rajongóként (is) végre ebben a hónapban is volt még magyar labdarúgó-csapat az európai porondon. Jelesül a MOL Vidi FC. Sajnos az utolsó lépcsőfokon elbukott (az AEK Athén jelentette a végállomást, miközben az előző körökben rendre erősebb csapatokat búcsúztatott a székesfehérvári alakulat – nem feledve, hogy az első körben a luxemburgi Dudelange játékosa a páros meccs utolsó pillanataiban, ordító gólhelyzetben lyukat rúgott, annak pedig csúnya vége lett volna...), így nem jutott a Bajnokok Ligájába, ellenben az Európa Ligában remekelt. Bár nem ehhez a hónaphoz tartozik, ám az EL-t egyben kell nézni: itt is egy hajszálon múlt, hogy nem jutott tovább az együttes. A sorozatban kétszer is elkapta a PAOK-ot, míg itthon sikerült a Chelsea-vel is leikszelni, csak az a BATE ne lett volna...

...és a Ferencváros „jobb később, mint soha alapon” kirúgta Thomas Dollt, és helyére az ukrán Szergej Rebrovot ültette – szurkoló levelet is kaptunk a témában!

8) Szeptember: a borzasztóan sikerült nyári vízilabda Európa-bajnokság után felüdülésként hatott, hogy fiaink megnyerték a világkupát. Igen, tisztában vagyok vele, hogy az összes válogatottbeli versenysorozat közül ennek van a legkisebb rangja, ám Märcz Tamás legényei a szerb válogatottat verték meg az elődöntőben (akik ennek a címnek a hiányában brutál erős csapattal érkeztek a tornára), a fináléban az ausztrálok már egyáltalán nem jelentettek gondot. ...és ha már szóba került a vízilabda, akkor nem mehetünk el a lányok negyeddöntős Európa-bajnoki meccse mellett sem (végül negyedikek lettek), akik minden idők egyik legizgalmasabb vízilabda-meccsét játszották az olaszok ellen. Ha nem kíváncsi a teljes meccsre, akkor tekerjen 1:14:25-höz, és a szavak helyett beszéljenek a képek: 9) November: már szót ejtettünk arról, hogy Marco Rossi lett a magyar válogatott szövetségi kapitánya. Nem próbálgathatta taktikáját felkészülési mérkőzéseken, így rögtön a mélybe ugorva, a Nemzetek Ligájában kellett valamit produkálnia a csapatnak. Már a szeptemberi összecsapásokon látszott, hogy talán-talán elindult valami, de igazán az észtek és a finnek elleni hazai találkozó mutatta meg, hogy ebben a Rossi-féle koncepcióban lehet valami olyan, ami kimozdítja a játékosokat a 2016-os Eb óta beragadt kátyúból. A mi generációnk már csak abban reménykedik a „magyarfocival” kapcsolatban, hogy legalább szökőévente ne kelljen a pofozógép szerepét eltűrni, talán-talán az olasz mágus varázsol valamit...

10) December: mi mással végződhetne az év, mint a női válogatott aktuális tornájával. Kim Rasmussen már harmadik világversenyére készítette fel a csapatot, de azt bevallhatjuk, hogy kimondva-kimondatlanul ez a gárda volt a leggyengébb összetételű. Ez azonban nem a kapitány hibája, hanem egy halom sérülés keresztbe tett az előzetes elképzeléseknek. Ehhez képest a horvátok (bár itt vért izzadva, de nyertünk) és a norvégok elleni meccstől eltekintve (hiába, még él a norvég- és a Lunde-fóbia) minden szinten – az elvártakhoz képest – túlteljesített a válogatott. Sőt, még Kim is lemeccselte Ambros Martínt és Henk Groenert. Különösen az utóbbi, vagyis a németek elleni találkozó volt az, ami szemet gyönyörködtető volt! Egy magyar csapattól szokatlan módon azt láttuk, hogy a meccs utolsó percében a megbeszélt taktikát tökéletesen betartva, gólt szerezve, visszafutva megállítja a német próbálkozást, és megnyeri a meccset. Ha sikerül továbbmenni ezen az úton, akkor már az olimpiai részvétel is elérhető közelségbe kerül! Gyerünk, lányok (és persze fiúk)! Sportsikerekben gazdag 2019-et kívánunk!