Roger Federer otthagyta családját, hogy megélhesse az álmát

Roger Federer sokáig a világ legjobbja volt abban, amit csinál, és sokak szerint most is az (második az ATP-világranglistáján). A „legek” teniszezője, a hússzoros Grand Slam-győztes a pályán és azon kívül is példásan viselkedik, elenyésző negatív kritikát kap, és az önmagáról kialakított képnek köszönhetően számtalan szervezet (ITF, ATP, Laureus, BBC) év embere díját vihette már haza.

Egy ilyen ember véleményére mindig érdemes adni, s felettébb érdekes tud lenni, hogy a hozzá hasonlók hogyan indították el a pályafutásukat. Federer a most zajló US Open egyik sajtótájékoztatóján szólt kezdeti éveiről, a küldetéstudatáról, melyről eddig keveset beszélt.

Tizennégy éves voltam, amikor elmentem otthonról, tizenhat éves koromtól kezdve pedig iskolába sem jártam, mint a többiek, mert versenyről versenyre utaztunk. Iszonyatos meló volt megtanulni, mi az a kemény munka, de végül szerencsére sikerült – viszonylag korán.

Federer Baselben született svájci apától és dél-afrikai édesanyától, négy éves korában már Boris Beckert csodálta a tévében, s hatévesen kiemelkedett a korosztályából, már ami a tenisztudást illeti. Adolf Kacovsky edző, aki tízéves korától külön foglalkozott vele, egyszer ezt nyilatkozta róla:

Rögtön észrevette az ember, hogy született tehetség áll vele szemben. Olyan volt, mintha ütővel a kezében született volna. Egy-egy mozdulatot, amit a csoport többi tagjával hetekig kellett gyakorolni, vele néhány óra alatt átvettük. Amikor azt mondta, a világ legjobbja akar lenni, mindenki megmosolyogta – velem együtt. Úgy véltem, lehet belőle Svájc vagy Európa legjobbja, de hogy az egész világé... Ő viszont a fejébe vette, és elkezett dolgozni érte.

Sokáig focizott és teniszezett párhuzamosan – a mi Fucsovics Mártonunkat a kosárlabda pályáról kellett elcsábítania edzőjének a salakra –, aztán a tenisz mellett döntött.


Amiről Federer a sajtótájékoztatón beszélt, komoly traumát jelenthetett: tizennégy évesen karrierje érdekében el kellett költöznie otthonról. Ekkorra ugyanis olyan eredményei voltak, hogy korosztálya legtehetségesebbjei között tartották számon, és Écublens-be hívták, a svájci Nemzeti Tenisz Központba.

Ez egy bentlakásos intézmény, gyakorlatilag egy elit akadémia, ahol a gyerekek nap közben edzenek, s helyben végzik az iskolát – a családi fészektől távol. Ehhez hasonló intézmény volt a Stuttgart melletti First Line akadémia is, ahová Fucsovics Mártont vitte menedzsere, Joó György zsenge korában. Csakhogy a magyar fiú épp ebben az időszakban „tört meg”. Ő kevésbé tudta elviselni a szüleitől, barátaitól való távolságot, és annak ellenére, hogy tehetsége fantasztikus karriert ígért neki – wimbledoni győzelem juniorban 2010-ben, világelsőség –, csak évekkel később sikerült előcsalni belőle valódi tudását.

Juniorként Roger Federer is megnyerte a wimbledoni GS-tornát, de ő nem torpant meg itt. 18 évesen már bekerült a top-100-ba, egy évre rá pedig már lejátszotta első – vesztes – döntőjét a felnőttek között. Ennek azonban súlyos ára volt, távol került a családjától, és azt lehet mondani, hogy edzőire hallgatva feláldozta a gyermekkorát, hogy megélje a világelsőségről kergetett álmát. Hogy ehhez milyen erőfeszítéseket kellett tenni, arról már hallgassuk magát Federert.

Azt gondolom, hogy a legfontosabb dolog a megfelelő munkamorál. Ennek kialakításához az edzőknek nem csak azt kell hajtani, hogy tanítványuk junior versenyt nyerjen. Messze nem ez az elsődleges. Hanem az, hogy megtanuljon kőkeményen dolgozni. Ez nem egyszerű dolog, nálunk Svájcban sem megy tökéletesen, annak ellenére, hogy olyan fantasztikus játékost tud kinevelni a rendszer, mint Stan Wawrinka. Létezik olyan, hogy valaki saját erőből, önállóan tud boldogulni, mások a nemzeti szövetség segítségével. Én az utóbbi kategóriába tartozom.

Federer saját példájából merítve fogalmazza meg azt, hogy szerinte mi a siker titka.

A fiatal tehetségek nem elégedhetnek meg azzal, hogy a szüleik és az edzőik biztosítják a jólétüket, fejlődésüket. A napi négy órás edzés, s aztán a láblógatás nem vezet sehova. Komoly áldozatokat kell hozni. Ha a tehetséges gyerekek nem értik meg, miért kell erőt megfeszítve dolgozni nap mint nap, akkor nem fognak elérni arra a szintre, ahová valók. Igazából ez egy pofonegyszerű helyzet. Vagy a szövetség és annak edzői segítségével, vagy önerőből, de szorgalommal, kitartással meg lehet valósítani az álmokat. Ahogy például a Williams-nővérek vagy Martina Hingis csinálta. Láthattuk, működik a dolog. Ez a tenisz csodája: több út is vezet a világelsőség felé.

Federer számára egyébként most az vezetne oda, ha megnyerné a US Opent. A Nishioka elleni győzelemmel már a legjobb 32 között jár.

(Gabay Balázs)