Most kellene tükörbe néznie a magyar vízilabda edzőknek

Hatalmas csalódás a magyar férfi vízilabda-válogatott Európa-bajnoki szereplése. Nyolcadikak lettük és 1989-ig kell visszamenni, hogy alulmúljuk ezt az eredményt (bonni Eb, 9. hely, történelmi mélypont). Mondom ezt úgy, hogy a 2013-as világbajnok csapatból négyen maradtak (Vámos Márton, Nagy Viktor, Báthori Bence, Bedő Krisztián) a keretben, a tavalyi vb-ezüstérmesek közül pedig hiányzott Hárai Balázs, Hosnyánszky Norbert, Varga Dénes. Sorjáztak az olyan pólósok, akik életük első komoly világversenyén jártak (Jansik Dávid, Vogel Soma, Pohl Zoltán, Kovács Gergő). Ez persze nem jelent felmentés az alól, hogy az Eb-n kizárólag a futottak még kategóriába sorolható Grúziát és Hollandiát sikerült megverni.

Hárait, Hosnyánszkyt, Vargát azért említettük külön, mert ők önszántukból, ideiglenesen mondták le a válogatottságot. Fáradtságra hivatkoztak, a tokiói felkészülésre tatalékolnak. Képzeljük el, hogy a futball válogatottban Dzsudzsák Balázs, Szalai Ádám és Kádár Tamás egyszerre tesz ilyet. Vagy a kéziseknél Mikler Roland, Lékai Máté és Bodó Richárd nem kíván egy ideig a nemzeti csapatban szerepelni. Nem valószínű, hogy a szurkolók megbocsátanak nekik, ilyen egyszerűen nem fordulhat elő. A pólósoknál ez mégis lehetséges, jó lenne tudni, mi ennek az oka.

Tartalékos csapattal utazott tehát az Eb-re Märcz Tamás kapitány, a keret tele volt olyan játékosokkal, akik magyar klubjaikban nemhogy másodhegedűsök a posztjukon, hanem olykor harmadik számú megoldásként tekint rájuk edzőjük. A Világliga-ezüst, és a világbajnok horvátok kétszeri legyőzése az Európa-bajnokság előtt elcsendesítette azokat a hangokat, hogy egy sokkal gyengébb képességű csapat utazik Barcelonába, mint amely a tavalyi margitszigeti világbajnokságon második lett.

Pedig ott is kristálytisztán látszottak a problémák. Két igazán kemény mérkőzésünk volt, az olaszok és a horvátok elleni, és egyiket sem nyertük meg. Az olaszok ellen az utolsó pillanatban mentettük döntetlenre a csoportmeccsünket, s kerültünk egy olyan ágra, ahol a meglehetősen harmatos oroszok ellen kellett játszani az elődöntőbe jutásért. A döntőbe meg a görögök ellen vezetett az út, akik ellen nagyon régóta nem veszítettünk komoly tétmeccset. A vb-fináléban 4-0-lal kezdtek a horvátok, egy negyed alatt eldöntötték a serleg sorsát.

S mit ad Isten, a mostani Eb-n minden szikrázóbb összecsapásunkat összeomlással indította a csapat. Ahogy a rijekai Európa-kupán az olaszok (1-5) és a görögök ellen (1-4). Ahogy 1-6-tal nyitott Märcz Tamás csapata a 2017-es Volvo-kupán is a horvát válogatott ellen, s innen fordított szédületes módon (9-7). Barcelonában, a mostani Eb-n az olaszok 0-6-tal, a szerbek 0-5-tel kezdtek ellenünk, a meccsek percek alatt eldőltek. Felsorolni is nehéz azokat a közelmúltbeli meccseket, ahol a magyar csapat egy-két negyed elteltével edzőpartnerré silányult, amit nehéz feldolgoznia a szurkolóknak, a vízilabdát szerető közvéleménynek.

Fogas kérdés, és a mérkőzések utáni nyilatkozatokban a játékosok sem találták az okát annak, hogy miért marad ennyi fontos találkozón az öltözőben a magyar válogatott. Ráadásul több alkalommal is előfordult, hogy a vegyes zónában a játékosok nem tudtak uralkodni az indulataikon, s elküldték a sunyiba az újságírókat, pedig azok csak a tragikus játék okáról érdeklődtek. Sokkal megnyugtatóbb volna, ha a sokszor már-már megalázó vereségek után pólósaink a vízből kikászálódva már sorolnák is azokat a hibákat, melyeket elkövettek, s melyek eredői voltak a kudarcoknak, de ők is nyomozzák mi a baj.

Barcelonában elszenvedtük a magyar férfi válogatott Eb-történetének legsúlyosabb verségét (5-12 az olaszok ellen), még sincs senki, aki a stábból vagy a keretből elmondta volna valamelyik riporter/újságíró mikrofonjába, mik a pontos problémák a csapat védekezésével, emberelőnyös- és emberhártányos játékával.

Az elmúlt két évben legalább egyszer rongyosra vert minket az Egyesült Államok, Montenegró, Horvátország, Szerbia és Olaszország, de kikaptunk a gyengécske oroszoktól és döntetlent csikartunk ki a sehol sem jegyzett németektől is. Jó volna, ha valaki végre hangosan ki merné mondani, hogy mi a valós helyzet a kilencszeres olimpiai bajnok, háromszoros világbajnok, 12-szeres Európa-bajnok magyar vízilabda-válogatott körül.

Ugyanis már régóta nagy a baj, de jórészt még mindig csak sugdolózni mernek erről a sportág jeles szereplői.


Märcz kapitánytól például egyetlen mérkőzés után nem hallottam olyan nyilatkozatot, hogy ő valamiben hibázott volna, pedig ha egy csapat rendszeresen 0-4-gyel, 0-5-tel kezd tétmeccseket, az bizony igencsak felveti a stáb és a stábot vezető szövetségi kapitány felelősségét. Märcz ezzel szemben beszélt arról, hogy több jó játékos lemondta a válogatottságot, s ezzel nehéz helyzet elé állították a maradókat, és kitért arra is, hogy hiába mond el a csapatnak a kezdő sípszó előtt mindent a csapatértekezleten, két óra múlva senki nem azt csinálja, amiben megállapodtak. Vajon ez is kizárólag a Bajnokok Ligája-győztes, világbajnok játékosok nyakába varható, vagy a mentális felkészítés körül is kellene szaglászni egyet?

De azt a kérést is fel lehetne tenni, hogy nincs-e igaza az egykori világklasszis Varga Dánielnek, aki az M4 Sport stúdiójában arról beszélt: nem fizikai vagy mentális gondokról kellene beszélni, hanem arról, hogy a Barcelonában látott csapat tagjainak jó része egyszerűen nem annyira tehetséges, mint az olaszok, szerbek, montenegróiak. Ha erről a kapitány és a stábja is őszintén nyilatkozott volna legalább egyszer az Eb előtt, egészen más várakozásokkal tekintett volna a közvélemény a kontinenstorna elé. Csakhogy még mindig ott tartunk, hogy ha a magyar férfi csapatra terelődik a szó, akkor a mellénynek legalább két számmal nagyobbnak kell lennie, mint amekkora a mellkas mérete, hiszen a szurkolók minimum bronzérmet várnak a fiúktól.

Nem kellene egyszer végre kitárulkozni, s a jégkorong csapathoz, vagy épp a férfi kézisekhez hasonlóan a földön két lábbal állva meghatározni a célkitűzést?

Ha Bedő Krisztián nem Kis Gábor, akkor ne várjunk tőle olyan csavarokat, annyi emberelőny kiharcolását. Ha Erdélyi Balázs nem Varga Dénes, akkor értelmetlen észveszejtő passzokat, kifacsart karral lőtt pipákat remélni tőle. Ha a csapat nem képes olyan feszes védekezésre, olyan gyors labdajáratásra, mint a 2013-as vb-győztesek, akkor ne terheljük őket a magas elvárással. Märcz Tamás se nyilatkozza azt az Eb előtt, hogy ennek a csapatnak olimpiai bajnoknak kell lennie két év múlva.

Ez csak a jéghegy csúcsa, most arról beszélünk, hogy a felnőtt kerettagok nagy részétől már nem várható el, hogy megközelítsék a korábbi sikercsapatok szintjét. Most két huszonegy (Vogel Soma, Manhercz Krisztián) és egy 22 éves (Kovács Gergő) játékos volt a keretben, az átlag már 26-27 éves, így felesleges azt várni tőlük, hogy Tokióban 28-29 évesen fogják majd életük játékát bemutatni az olimpián. Tokióban Varga Dénes 33, Hosnyánszky Norbert 36, Hárai Balázs 33 éves lesz, ha vállalja a szereplést, velük sem a jövőt építi a kapitány. Hol vannak a trónkövetelők?

Gerendás György, Benedek Tibor korábbi jobbkeze a felnőtt csapat mellett a 24.hu-nak adott minapi interjújában ugyanazokat a problémákat feszegeti, melyekről beszélgettem vele tavaly ősszel.

Az utánpótlás edzők a kiemelkedő tehetségeket keresik, ahelyett, hogy a közepes képességű sokaságból sok kiemelkedőt neveljen. Az ifjúsági csapatoknál az eredményeket hajszolják a trénerek, nem pedig az a fontos, hogy évente 1-2 játékost adjnak a felnőtt csapatok bő keretébe. Emiatt a hétvégi meccsekhez igazítják a heti felkészülést, nem pedig a tehetséggondozásra, a képességfejlesztésre, az egyéni képzésre összpontosítanak, ahogy a délszláv csapatok.

Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy a szerb csapatok sehol sincsenek a Bajnokok Ligájában, a Partizan Beograd vereséget vereségre halmoz a nemzetközi porondon, viszont ontja magából a jövő olimpiai- és világbajnokait, akik a világ legerősebb nemzeti ligájában, a magyar ob 1-ben repítik a legjobb hazai csapatokat. Simán kiszorítják a magyar tehetségeket. Eközben a szerb bajnokságba igazoló, a magyar bajnokságba be nem fért Dőry Farkas arról nyilatkozott, életében nem voltak olyan kemény edzései, mint mostani csapatánál, a Partizan Beogradnál.

Ugyanide tartozik, hogy több mint tíz éve nem került ki fiatal klasszis bekk vagy center a magyar utánpótlásból, ami szintén az edzők felelősségét veti fel. Az edzői karban jelenlévő tudáshiány egyébként nem a vízilabdát sújtja kizárólag, látványosan jelen van a futballban és a kézilabdában is.

Érdemes a másik montreali olimpiai bajnok, Horkai György véleményére is adni, aki a közelmúltig az utánpótlás válogatott trénere volt. Elmondása szerint hiába állították össze Benedek Tiborral a gyerekek egyéni képzéséhez szükséges részletes anyagot, nem igazán használják azt az edzők. Kétszemközt elárulta nekem, nincs jelen a tudásszomj a hazai edzőtársadalomban, ez pedig rettenetesen veszélyes dolog, hisz ha az edzők nem törekszenek a legnaprakészebb tudás megszerzésére, akkor felkészülhetünk arra, amit Märcz Tamás az oroszok ellen elveszített zárómeccsünk után mondott a sportnapilapnak: nagyon kemény időszak vár a magyar vízilabdára.

Gerendás és Horkai pedig már nincs a felnőtt- vagy az utánpótlás válogatottak közelében.

(Gabay Balázs)